Oktatási Consilium

Egyszerű adminisztrációs munkát végzek az Oktatási Consiliumban, én nézem át és vezetem fel a rendszerbe azokat a felvételi jelentkezéseket, amelyek a felsőoktatásunkban érkeznek. Pontosabban azokat, akik zöld utat kaptak ahhoz, hogy részt vegyenek ezen szintű oktatásban.
Hetekkel ezelőtt egy különös mintára lettem figyelmes: a korábbi évekhez képest sokkal nagyobb lett a nobilis hallgatók aránya. Erre nem sokan kapják fel a fejüket, akárkitől kérdeztem, ez miért lehet, vállukat vonogatva megmagyarázták annyival, több tehetséges került ki közülük, ez mindig is így volt, jobbak a körülményeik, jobban tudják kamatoztatni az adottságaikat. Ez pedig szöget ütött a fejemben.
Tényleg így lenne? Először csak véletlenszerűen néztem át a jelentkezéseket és számtalan olyan példányt találtam, ahol a plebs alkalmasabb lett volna, mégis elutasítást kaptak.
Saját főnököm elhajtott, nem foglalkozik ilyennel, ez amúgy sem az ő dolga és itt felhívta a figyelmemet arra, hogy az enyém sem. Másokhoz tartozik a felvétel, az én feladatom azon személyek rendszerhez adása, akik átjutottak a rostán.
De ez nincs rendjén! Többször is próbálkoztam nála, sikertelenül és végül meg is kaptam életem első szóbeli figyelmeztetését, ha nem fejezem be a zaklatását a témával kapcsolatban. Összeszorított fogakkal vettem tudomásul a bírálatot és mégis... képtelen vagyok annyiban hagyni.
Hát továbbmentem, kérdeztem másokat, hogy kihez tartozik a felvétel és mégis mit tudnának elmondai erről a személyről. Napokba telt, de végre sikerült kiderítenem, ki felelős az esetekért. Egy bizonyos Thomas Hence. Nem hallottam még róla, biztos vagyok abban, hogy nem is egy emeleten dolgozunk.

Ma érkeztem el odáig, hogy meglátogassam ezt az embert, persze úgy, hogy a főnököm ne tudja meg. Nem a kirúgástól tartok, attól jobban, hogy emiatt máshol nem kapnék majd felvételt - pedig a munkámat nagyon is jól végzem! Indulás előtt összeszedtem minden információt, minden adatot, elmentettem a rendszeremben egy külön mappába, hogyha esetleg azzal vádolna meg, hogy nincs igazam, mutathassak neki néhány példát, mekkorát téved. Mindenkinek joga van jobbá tenni a saját életét és ha van olyan plebs, aki alkalmas és egyébként hasznos tagja lehet a fejlődésünkben, miért ne adnánk meg nekik a lehetőséget? Nekünk kellene ezt biztosítani és nem elvenni tőlük.
A harmadik szinten találom meg Thomast, de rögtön elhajt, amint meghallja miért kerestem meg. Hagyjam ezzel békén, nem hajlandó ezzel kapcsolatban beszélgetni és egyébként is, miért izgatom magam néhány koszos plebs miatt. Az igazságérzetem a magasba hág és nem hagyja annyiban a dolgot, de az ajtót rámvágják. Sarkon fordulok, hogy megkeressem ennek a férfinak a felettesét. Tudnak vajon arról, miként él vissza a hatalmával?
- Uram, meg kell hallgatnia! - fakadok ki magamból és az sem zavar, ha a folyosó közepén vagyunk. Mélyen szívom be a levegőt a tüdőmbe, mielőtt belekezdenék. - Komoly visszaélésekről van szó és ez hosszútávon nem lesz jövedelmező senki számára! Olyan emberektől vesszük el a lehetőségeket, akik bizonyítottan jobb készségekkel rendelkeznek, mint akik tényleges felvételt nyertek!
- Menjen a dolgára, Mrs. Cooper...
- Miss - javítom ki a férfit, mert ha esetleg a kontaklencséjén keresztül látja a nevem, a családi állapotom mellett az elvált jelző szerepel. Férjem nevét megtartatta velem apám, nem engedte, hogy visszavegyem az övét mégsem vagyok hajlandó a házasoknak kijáró jelzőt használni többet. - És épp a munkámat végzem.
- Mit is mondott? Melyik részlegen dolgozik? A felvételt nyertek adminisztrációjába nem tartozik bele maga a folyamat. Ezt hagyja olyan emberekre, akik értenek hozzá.
- Amit meg is tennék, ha lenne itt ilyen személy és nem néznének be teljesen alapvető értékeket  - felpaprikáztam magam, pedig ez ritkán fordul elő velem. Arcom vonásain nem játszik a megszokott kedvesség, sokkal inkább a makacs elhatározás. Az nem lehet, hogy ez csak ennyi legyen, hogy ezekkel senki se foglalkozzon, hát nem látják, hogy ez milyen károkhoz tud vezetni? Nagyobb hévvel beszélek, mint máskor szoktam. - Csak néhány percet kérek Öntől, nem többet!  - néhány lépést teszek mellette, hogy lehagyva őt hirtelen forduljak be elé, szó szerint is az útját állva el ezzel.

- Szervezze át a kettőre beütemezett találkozómat holnapra. - Lendületes léptekkel haladok végig a folyosón, miközben a mögöttem lépdelővel közlöm miként variálja át a naptáramba valamikor még a hónap elején beütemezettet. Nem várok sem választ, sem reakciót, értetlenkedést meg még annyira sem. Csak csinálja. A legkevésbé sincs új a nap alatt azzal, hogy egy-egy értekezlet egyszerűen máskorra ütemeződik be, előfordul. Általában nem vagyok a legkevésbé sem híve az utolsó órákban megváltozott tervezésnek, de minthogy olykor a jelenlétem sürgetőbb ügyekhez szükséges rövid értesítési időn belül, az ilyesmi megesik, tetszik vagy sem. Nem önt el egyébként különösebb örömmel, amikor megtörténik.
Az időközben beérkező hívást, amely a kontaktlencsének köszönhetően úszik be a szemem elé szó szerint, az első beugró gondolattal elutasítom, a hívó fél neve láttán tudom, keressen bármivel is, az perpillanat még egész biztosan várhat. Várni is fog, ami azt illeti.
Más esetben különben nem szokásom kiszállni azokon az emeleteken a liftből, amelyeken semmi keresnivalóm, most azonban a zárt fémdoboz úgy döntött nem hajlandó a továbbiakban működni és csak a szerencsén múlt, legalább egy konkrét szint magasságában állt le végleg, és nem pedig mondjuk kettő között félúton valahol. Már csak az hiányzott volna a napomból. A következő elérhető lift pedig hol máshol lenne, mint természetesen a folyosó másik végén?!
Megszoktam azt is, bárhová megyek, ellépnek az utamból és nem szükséges senkit sem kerülgetnem, a mai nap azonban valamiképpen minden máshogy esik, mint szokott. Erre pedig az elromlott felvonószerkezet után az utamban értekezők hívják fel a figyelmemet, ha nem is szándékosan.
A consuljaim egyike és egy nő közötti társalgásba gyalogolok bele, a kisasszonyt úgy hiszem láttam már, itt dolgozik valahol, más információm azonban egyelőre nincs róla, úgy nagyjából még néhány másodpercig, amíg a következő gondolattal le nem hívom az adatait a lencsére. A hangsúlyból ítélve egészen biztosan nem egy délutáni tea lehetőségeit vitatják meg és bevallom, mindig is megragadták a figyelmemet azok, akikben van annyi szemtelenség, szembeszálljanak olyanokkal, akikkel nyilvánvalóan nem kellene nekik.
- Ha szabad tudnom, mi a megvitatás tárgya, Miss Cooper és Hence consul? - Feltételezem, ha egyikük sem volt elég figyelmes vagy elég gyorsan figyelmes ahhoz, hogy kitérjenek előlem, akkor bizonyára kifejezetten fontos dologról eshet szó és ha már itt vagyok, egyszerűen érdekel, miért nem a helyükön végzik a feladataikat mindketten, ahelyett, hogy itt hangoskodnának a folyosó kellős közepén, az utamban.

Farkasszemet nézek Mr. Hence-szel és szívem szerint keresztbe fonnám a karomat a mellkasomon, de legalább a csípőmre helyezném azt, ilyen fokú tiszteletlenség mégsem jellemez. Már az is nagy szó, hogy egyáltalán az útjába mertem állni. Nem mutatom ki a számára, az elszánt és makacs daccal találhatja magát szemben, de szívem dobbanása a sokszorosára gyorsul. Szeretem megadni a tiszteletet mindenkinek, akinek jár, még akkor is ha az szemlátomást nem érdemli meg – és nem, ezzel nem a velem szemben állóra gondolok – és ez a fajta viselkedés erősen a komfortzónámon kívülre esik.
De az még jobban bosszant, hogy nem jutok előre egy olyan dologban, ami több ártatlant is érint, akik feltehetően most értetlenül viselnek egy olyan visszautasítást, amiben részük sem kellett volna, hogy legyen.
Egek, ha a consul képes lenne gyilkolni a tekintetével és a kiállásával megtenné. Nem néz ki máshogy, mint egyébként szokott, de árad belőle egy olyan fajta harag, amit nehéz lenne nem érzékelni, amiért az útját állom. Emelt fővel fogadom, szemöldököm csak lágyan dobom meg, mert az elhatározásom végleges, nem hagyom annyiban az ügyet.
Ő hamarabb érzékeli a mellénk sétálót – vagy épp, akinek az útját álltuk el – mint én. Testtartása és kisugárzása azonnal megváltozik én pedig kések egy pillanatot és csak akkor tudatosul bennem, hogy más is hallja a beszélgetésünket, amikor a mély férfihang megszólal.
Szempilláim megremegnek, mindössze a fejemmel fordulok oldalra és… magával Senator Secundus-szal nézhetek szemben. Meg kellene illetődjek, de tudom, ha ezt most megteszem és hagyom, hogy a consul hamarabb szólaljon meg, akkor végképp minden út bezárul előttem.
- Jó napot, Senator Craig – csak egy pillanatra pislogok oldalra, hogy láthassam a consul arckifejezését, de csak egy légvételnyi szünetet tartok, addig teljesen a senator felé fordulok, minthogy innentől neki intézném minden szavamat. Ilyen lehetőség egyszer adódhat az életemben és nem ezt itt és most ki fogom használni. - Visszaélést véltem felfedezni a felsőszintű oktatásba való jelentkezésekkel kapcsolatban a plebs kárára. Azonban úgy tűnik, mivel az ügy nem ahhoz az osztályhoz tartozik, ahol dolgozom, így szót sem emelhetek ellene – itt csak egy pillanatra tekintek vissza Mr. Hence-re és bár arcának vonásairól nem tudok semmit sem leolvasni, annyi realitás érzékem van, vélhetőleg a mai nap az utolsó a hivatalban. Akkor jobban már nem is árthatok magamnak, nem? Visszafordulok a senator felé, röpke mosoly villan az ajkamra, de sokáig nem tudom kitartani. Elnézést illene kérnem, amiért feltartom... és mégsem ezzel folytatom.
- A vádaskodásom nem légből kapott, bizonyítani is tudom, hogy több olyan plebs sem kapott lehetőséget, akik az eredményeiket tekintve érdemesebbnek bizonyulnak, mint akik mégis felvételt nyertek, mégsem tudom megmutatni ezeket senkinek – nem hallgatnak meg, vagy egyszerűen csak nem érdekli őket és bár igazuk van abban, hogy nem nekem kellene foglalkozni ezzel, de azok sem teszik meg, akiknek meg ez a dolguk lenne.

Lassan áttérünk a dolgok folyásának helyes medrébe, ahogy lassan, de biztosan mindketten érzékelik, már nemcsak, hogy nincsenek mindösszesen ketten a folyosó középpontjában, de még az is feltűnik nekik, milyen lassan sikerül csak reagálniuk arra, amire jóval korábban kellett, de legalábbis illett volna nekik.
Hátam mögött fogok rá egyik kezemmel a másik csuklómra, amíg kivárok, egyikük vagy másikuk beavasson abba, mi végre zajlik ez a jelenet kettejük között.
- Magának is, Miss Cooper. - A köszöntésre úgy vélem kijár a viszonzás, jobb napjaimon mindenképpen és bár nem kifejezetten haladnak a dolgok abba az irányba, amely igazán elégedettséggel töltene el, azért éltem már meg ennél rosszabbat is, a világ egyelőre még nem dőlt össze.
Röviden emelem a tekintetem a consulra, de a kisasszony gyorsabban ragadja magához a szót, semmint a férfi megszólalna, ezért a figyelmemet visszafordítom a nőre, amíg beszél.
Amit pedig elmond, azzal magasra vonja a szemöldökeimet a képemen. Nem állítanám, hogy akár nyomaiban számítottam volna arra, ami éppen csak, hogy elhangzott. Láthatóan pedig nem kifejezetten érdekelt még abban, hogy bárminemű reakciót kapjon, mert egy pillanattal később már folytatja is. Az arca szinte belepirulni látszik a gyors és lendületes beszédbe, és amely feltételezem az indulatainak visszafogott mértéke okán is pozsgásodni tűnik.
- Nos, ez valóban igen komoly vád, Miss Cooper és úgy vélem nem kifejezetten a harmadik emelet folyosójára való. Mindazonáltal, ha hajlandó a bizonyítékait megosztani velem, úgy vetnék rájuk egy pillantást. Esetleg kettőt. - Egészen kicsit dőlök az irányába. Látom rajta, hogy a szívén viseli az ügyet, amelyben szót emel és nyilvánvalóan frusztrálja, hogy a felfedezését nem hajlandó senki sem meghallgatni vagy eléggé komolyan venni ahhoz, hogy ésszerű keretek között prezentálhassa felfedezését és annak alátámasztásait.
- Hence consul, innen átveszem az ügyet, elmehet. - Biccentek még a társalgás harmadik, csendes résztvevője felé, a kisasszonynak pedig előre lendítve az egyik kezemet jelzem, legyen kedves velem jönnie, most meghallgatom, amennyiben valóban ennyire a lelkén viseli az ügyet.
- Mikor fedezte fel az említett, feltételezett visszaéléseket? - A lifthez érkezve megérintem a hívó panelt és amikor megérkezik a felvonó, a kisasszonnyal együtt lépek be az ajtó nyílása után. Csatlakozik hozzánk a mára kijelölt asszisztens is, aki remélhetőleg a találkozómat már átszervezte azóta, hogy az elromlott liftet elhagytuk. A cél jelenleg a legfelső emelet lesz különben.
- Mit gondol, mióta utasítjuk vissza a plebs köréből érkezett jelentkezési lapokat? - A bizonyítékait egyelőre még nem nézem át, azt majd akkor, ha beértünk az irodámba.

El fogom veszíteni, köszöntésem után elpillant rólam, arra a férfira, akitől vélhetőleg várja a választ, hiszen őt ismeri. De abban a pillanatban, amint Thomas Hence megszólal, minden esélyem elszáll a levegőben és bár a férfi mellkasa is megtelik levegővel, megelőzöm abban, magyarázatot adjak arra miért is alakult ki ez a képtelen helyzet a harmadik emelet folyosóján. Mentségemre szóljon, az irodájában kerestem fel, szívesen folytattam volna le az ügyet ott. Ha hagyják.
Figyel rám, szemöldökeit érdeklődőn vonja fel és kihasználom ezt a pillanatot, hogy még egy rövid megjegyzést fűzzek a mondandómhoz. Hetek óta folytatom le ezt a beszélgetést és tudom, hogy a második kérdés mindig az, hogy tudom-e bizonyítani az állításomat.
Komoly arckifejezéssel, de némi feszültséggel fűszerezve figyelem Senator Craig-et, mellkasom akaratlanul is gyorsabban mozog, mint általában szokott. Ami azt illeti izgulok, hiszen ha őt sem érdekli, akkor már végképp senkihez sem fogok tudni fordulni. Amivel folytatja…
Határozott bólintással adok igazat, hogy nem itt kellene ezt a beszélgetést folytatni, de esélyem nincs szavakba önteni ezt, mert nem fejezte még be.
Íriszeim enyhén tágra nyílnak meglepetésemben.
- Abszolút! - vágom rá azonnal, még mielőtt meggondolhatná magát a férfi. Enyhén dől felém, érzem, hogy vállaimban az izmok enyhén megfeszülnek és nüansznyit mozdulnak hátra.  Ilyen szintű végkimenetelre nem számítottam, de ostoba lennék elutasítani a felajánlást, még ha vélhetőleg ennél jóval fontosabb dolga is lenne.
- Értettem, Senator Craig – biccent a consul, hangjában érzem a kelletlenséget és szívem belesajdul. Elköszön és saját munkája után indul, amiben én akasztottam meg. Nem kívántam rossz színben feltüntetni, hiszen mégis csak a felettesem és noha az érzés beeszi magát az elmém rejtekébe, most nem hagyom, hogy ez elterelje a figyelmemet. A mutatott irányba indulok el, de egy pillanatra még megállok, hogy a távozó felettesem felé tekintsek.
- Viszlát Mr. Hence – hangom udvarias, és tisztelettudó, mert a férfi ezt valójában megérdemli és tudom, hogy merre van a helyem a világban. Tovább mégsem várakoztatom a senatort, néhány nyújtottabb lépéssel utol is érem őt.
- November 15.-én lettem figyelmes arra, hogy jóval több nobilis hallgatónak adok hozzáférést a felsőoktatási rendszerhez, mint általában szoktam. Alapjaiban a jelenség nem szokatlan, mindig vannak évek, amikor a nobilis száma magasabb, de ez a utóbbi éveken nem haladta meg a 62%-ot. Ezúttal viszont az arányuk legalább 24%-kal nőtt – a plebs mindig is kevesebb számmal képviseltette magát a felsőoktatásban, ebben nincs semmi újdonság. De a már megszokott arányokhoz képest is jóval kevesebben kaptak helyet az akadémiákon. - Ezt követően néztem utána a jelentkezéseknek, természetesen a saját munkámon túl – ezt lényegesnek tartom hozzátenni, hogy nem a munkaidőmben végeztem el a szorgalmit. - és tűnt fel, hogy több olyan plebs is visszautasítást kapott, akik az értékeik alapján felvételt kellett volna, hogy nyerjenek - röviden foglalom össze, hogy miként jutottam a felfedezésre.
Követem a senatort a liftben, az asszisztensére barátságos mosolyt villantok, amíg megfordulok a zárt dobozban. Amíg beszélek, addig a kontaklencse segítségével kikeresem azt a mappát, amiben összegyűjtöttem minden adatot, minden jelentkezési lapot, amit elutasítottak, de jobb eredményeket értek el, mint amelyek felvételt nyertek… összehasonlítova azokkal, akik felvételt nyertek. Előre készítem őket, hogyha megkívánja nézni, rögtön kéznél legyen nálam.
- Drasztikusan a következő szemesztert érinti, az elutasítások száma, de az elmúlt két szemeszterben is nagyobb számmal utasítottak el plebs jelentkezéseket. De azon időszak jelentkezéseit még nem volt érkezésem jobban átnézni – a házifeladatot elvégeztem, a statisztikának utánanéztem, de arra már nem jutott időm a munkám mellett, hogy az elmúlt évek adatait tüzetesebben átnézhessem. A mostanira koncentráltam leginkább.
A lift számlálóját figyelem, miként megy egyre magasabbra. Az épületnek annak a részébe, ahova tartunk nem jártam még és valahogy különös izgatottsággal tölt el, hogy most megtehetem.  

Röviden rezgeti meg a szám szélét annak ténye, amilyen határozottsággal vágja rá, gyakorlatilag azonnal készen áll arra, elém tárja annak bizonyosságait, amelyekkel megvádolt… nos mindenkit, aki a felsőoktatási rendszerben perpillanat tevékenykedik. Nem az szórakoztat különben, hogy mennyire a szívén viseli mindazt, ami miatt szót emel, pusztán maga a tény, a jelenlegi képtelennek is bélyegezhető jelenetben eszébe sem jut az, másképpen intézze a szívének oly fontosnak tűnő ügyet. Határozottan figyelemre méltó, amit felteszem tudattalanul művel itt és most.
A consul távozását követően kivárom, amíg a kisasszony hajlandó a társaságomul szegődni, beleérte ebben azt is, amíg a távozóhoz intézi szavait. A tisztelettudása és viseltetése a felette állóval szemben ugyan elvárt, mégsem észrevétlen. Addig azonban nem indulok meg amíg nem teszi egyik lábát a másik elé a liftek irányába. A működők felé természetesen.
A megemlített probléma kapcsán nem áll szándékomban különösebb reakciót biztosítani a számára. Ami azt illeti a hozzánk hasonlók továbbtanulási esélyei nem véletlenül magasabbak általánosságban véve és igazság szerint nem különösebben látok abban problémát, azok kerülnek olyan oktatásba, amely végül a világunk és a jövőnk alakítását fogják jelenteni, akik valóban oda is valók. Amit azonban számszerűsít végül, ténylegesen nem indukálja a természetes arányváltozást a témakör tekintetében.
- Mindig ennyire elkötelezett a tennivalóit érintően? - Nem kifejezetten igényeltem volna, hogy említésre kerüljön a részéről, az elvégzett feladatain túl csapott fel nyomozónak. Egész egyszerűen azért, mert amíg a hozzám tartozó divíziók egyikét érintően igyekszik jobbá tenni a dolgokat, nem kifejezetten számít a szememben hibának, ha minden mást a háttérbe terelne vagy terelt volna esetleg.
A felfelé utat ígérő gombot a liftben megérintem, a figyelmem töretlensége azonban a részére garantált a továbbiakban is.
- Hívja le az összes adatot, amit a témában meg szeretne mutatni. - Egyelőre még nem óhajtom – vagy tudom – megtekinteni mindazt, amit említ, azt azonban tisztán látom rajta, nem a levegőbe beszél. Mindenesetre magam is látni kívánom az elhangzottak alátámasztását záros határidőn belül.
Felérve a legfelső emeletre, hezitálás nélkül lépek ki, mutatva egyfelől számára is, merre megyünk, nagyobb mértékben pedig egyszerűen csak az irodámba akarok beérni. Annak az ajtajához érve pusztán az afelett elhelyezett, arcfelismerővel ellátott kamerába pillantva nyílik ki automatikusan, ahová elsőként lépek be. Az asztalom helyett azonban a két egymás mellett elhelyezett fotelek egyikét foglalom el és ajánlom fel egyértelmű jelzéssel a másikat a jelenlegi társaságomnak. Az asszisztens jelenlétére azonban nincs a továbbiakban szükségem, amit egyetlen mozdulattal hozok a tudtára és annak engedelmeskedve hagy minket magunkra.
- Megnézném az említett adatokat, Miss Cooper. - A kezében tartott eszközért nyúlok, kifejezett érdeklődéssel a képemen, mert határozottan érdekel mindaz, amelyet felfedezett az elmondása alapján.
Mindent is tüzetesen áttekintek, az alatt csend telepszik be közénk. - Aggasztja ez a fajta társadalmi igazságtalanság? - Egyelőre még nem végeztem az olvasottakkal, egyszerűen csak kíváncsi vagyok a véleményére.

Lélegzetvételnyi időt tartok, amíg válaszolok Senator Craig kérdésére, csak annyi időre, hogy átgondoljam miként is feleljem meg azt. Mindig is lelkiismeretesen végeztem a munkám, eddigi életem során bármit is dolgoztam, azt szívvel-lélekkel tettem. Ez most sincs másképpen. [i]- Szeretem azt, amit csinálok és nincs igazán okom nem eleget tenni a feladataimnak[/color] – lényegében a denariust is ezért kapom a hónap végén és a magam részéről nem okoz problémát ezért, akár keményen vagy épp sokáig megdolgozni. - Ha pedig akad mellette időm, szívesen segítek másoknak, vagy épp próbálok választ találni esetleges problémákra – mint ez a mostani is. Nem lehet véletlen, hogy ilyen szinten változtak meg az arányok ebben a szemeszterben, bármi kiválthatta ezt, egy belső megérzés mégis azt súgja, a hátterében visszaélés áll.
Ha egy felsőbb határozat miatt alakult volna ez ki, akkor sokkal hamarabb választ kaptam volna a kérdéseimre és nem ráztak volna le annyival, hogy ez természetes. Mert ez nem az és a számok ebben most mellettem állnak.
- Máris – biccentek is a szavaim mellé, abban mégsem vagyok biztos, hogy mellette állva, ezt érzékeli is. Ellenben a kezemben tartott táblagépet keltem életre. Előhívok rajta minden adatot, minden jelentkezési lapot és aktát, amit találtam az esettel kapcsolatban.
A saját kezem által készített összegzéseket tartalmazó mappát nyitom meg, amikor megérkezünk a kívánt emeletre. Követem a senatort a folyosóra, ott mégis megtorpanok egy pillanatra. Elképedve nézek szét és csak lassú léptekkel követem őt újból. Semmi különös mégis valahogy teljesen más a légkör, mint a lentebbi szinteken. Fejem megrázom, nem engedem meg magamnak azt a luxust, hogy elkalandozzak és az utolsó mappában lévő fájlokat is a képernyőre varázsolom.
Bebocsátást nyerek az irodájába, ahol rögtön kettesben is maradunk. Ez fel sem tűnik egészen addig, amíg hellyel nem kínál. Egy másodpercet hezitálok, mielőtt leülnék a komfortosnak tűnő fotelbe és… egek, ez milyen kényelmes! Hát persze, hogy ilyenek nincsenek az én szintemen.
- Persze – enyhén megrezzenve érkezem vissza a jelenbe és nyújtom át neki a készüléket. - Készítettem néhány ábrát a jelentkezésekről. Akadémiánként kigyűjtöttem mindazokat, akik nem nyertek felvételt, mellettük felsorakoztatva azokkal, akik igen, viszont a felvételi értékeik merőben alacsonyabbak voltak. Ugyancsak minden személy aktáját is összegyűjtöttem, a jelentkezési lapjaikkal egyetemben, a korábbi tanulmányi eredményeik összegzésével együtt – a képernyőre minden nem fér ki értelemszerűen, de az oldalsó menüben láthatja a megannyi megnyitott ablak ikonját, ami mind csak arra vár, hogy átnézze valaki.
Csendbe burkolózunk, nem kívánom felesleges szócséplésekkel megzavarni azt, aki hajlandó megtekinteni azt, amit találtam. Kezeimmel a térdemen támaszkodom meg és amíg Senator Craig az általam összegyűjtött adatokat tanulmányozza, addig én az irodájában nézek körbe. Figyelmem eltereli az, az ötek egyike milyen környezetben dolgozik, amíg meg nem szólal. Fejem hirtelen kapom vissza rá.
- Az ilyen mértékű igen – felelem a lehető legőszintébben, szívem ritmusa mégis újra a sokszorosára gyorsul. Ritkán kérdőzjelezem meg azt, ami a világunkban folyik, most az mégis megfogalmazódik bennem helyes-e, ezt így kezelni. - A tudásra való hajlam, vagy az intelligencia nem válogatja meg, hogy ki hova születik. Egy plebs között is találhatóak kivételes elmék, akik segíthetik nem csak a világunk előrehaladását, hanem annak felvirágzását is – véleményem nem fogom elrejteni, hiszen ő kérdezte. Államat mindössze enyhén szegem feljebb és figyelmem innentől fogva teljesen az övé. Előbb csak arcom izmai megfeszülnek, amíg a percek nyúlnak közöttünk és valamilyen formában az ítélet meg nem születik benne, majd szépen lassan, érzékelem, hogy minden porcikámban a pattanásig feszülnek az idegeim. Izgulok.  

Megvallom, kizárólag csak magamnak természetesen, van némi elismerésem irányába azért, ahogyan a munkájáról vélekedik. Ebben a kérdésben több, mint meg tudom érteni, nap, mint nap átélem ugyanis. Más kérdés, engem kevéssé hajt a segítőszándék – ami őt láthatóan kifejezetten nagy mértékben motiválja –, a problémák megoldása viszont ismételten olyasmi, amiben társra talált.
Az összeszedett információinak és a nyomozása eredményének megtekintésére készen állok, kivárom, amíg átadja az eszközt, amelyen mindent áttekinthetek. Nem tartom szóval, amíg végigolvasom mindazt, amit talált és addig bele sem mélyedek, amíg nem ér a végére annak, amit meg akar osztani az egésszel kapcsolatban.
Mindent, amit csak megnyitott, tüzetesen nézek át és olvasok el, egyetlen információ morzsát sem elmulasztva mindabból, amelyet felfedett. Különösen azért, mert ez a teljes ügy vastagon hozzám tartozik és noha nem azzal akad problémám, amivel hallhatóan és láthatóan neki, a rendszer nem megfelelő működése kifejezetten zavar.
- Maga szerint egyenlőek vagyunk a plebsszel tudás, intelligencia és kivételes elmék tekintetében? - Nem a csőbe akarom behúzni, egyszerűen csak a gondolkodásmódja érdekel, amelynek eddigi megmutatkozásából már gyakorlatilag sokat sikerült levonnom, mondhatni eleget ahhoz, hogy véleményt alakítsak róla, mégis a több jobb alapon, tudni akarom merre fut a megkérdezettel a gondolatmenete.
- Intézkedni fogok mindezzel kapcsolatban. Ha nem bánja, a kutatása eredményét átküldeném magamnak. Ez valamilyen szinten megnyugvást hoz a maga számára? - Az engedélyére nem kifejezetten várva állok fel a fotelből és teszem rá a tabletet az íróasztalomba épített egységre, azonnal letöltöm ezáltal mindazt, amit felfedezett, azonban nem ebben a szent pillanatban értelemszerűen fogok nekiesni annak, ami a következő néhány napban jelentősen fogja lekötni a figyelmemet attól függetlenül, mennyire nem volt betervezett eddig a ténye.
- Mondja Miss Cooper, pontosan milyen tervei vannak az estére vonatkozóan? - Élesen váltok témát, az adatok letöltésével pedig visszanyújtom számára az eszközét, de már nem ülök vissza mellé. - Szívesen megvitatnám önnel mindazt, amit időt és energiát nem kímélve felfedezett. Azonban attól tartok most nem kifejezetten tudok többet fordítani erre a sürgető esetre a szoros beosztásom miatt. - Ami teljes mértékig igaz, más kérdés, az estét illetően nem teljesen csak az szerepel a terveim között, kizárólag munkával teljenek azok az órák.
- Ismeri a Lotus Albus-t? - Az említett étterem általam kifejezetten kedvelt az égi szférában találhatóak közül, kézenfekvőnek tűnik oda áthelyezni a megbeszélés és talán kellemesebb időtöltés helyszínét is.
- Hét körül, ha arra jár, úgy hiszem, folytatni tudnánk ezt a megbeszélést. Mit gondol?

Fújtatva húzom mosolyra az ajkam, fejemet lehajtom és a térdeimen megtámasztott kezemet figyelem. Egyenlőség. Nem egy olyan kifejezés, amit Atlasban sokszor hallana az ember. - Naiv gondolat lenne azt feltételezni az egyenlőség bármilyen formájában is létezik. Kivételes esetek azonban mind a két oldalt vannak – saját bőrömön tapasztaltam, léteznek olyanok, akik képtelenek megelégedni azzal, amit Atlas nyújt. Vagy a rendszer. Gondolataim ellenére derűs mosollyal tekintek fel rá. - Abban viszont hiszek, hogy a rendszer megadja az ilyen személyeknek a lehetőséget a fejlődésre, ahogy eddig is tette – a felsőbbrendűség mindig is az emberiség sajátja volt és vélhetőleg amíg a világon élünk, addig ez így is marad. Az is tagadhatatlan, hogy a nobilis réteg, több éles elmét is kinevelt, a lehetőségeik tárháza végtelenek és ha van eszük – és a legtöbbnek van – ezt ki is használják. De mennyi példát láthattunk már arra, hogy egy tartarusi tudás hozott előrelépést egy elakadt fejlesztés kapcsán?
Összezavarodok. Szemöldökem lágyan ráncolom össze és lelkembe egyfajta csalódottság költözik.
- Persze – nem valószínű, hogy engedélyre várna tőlem, hiszen amíg az ő intézményében tevékenykedem, őt illet meg minden ott megszületett munka. Kék íriszeimmel figyelem nyomon miként lép a gépéhez, hogy az említett adatokat elküldje magának. Hirtelen üresnek érzek mindent, mintha kihúzták volna a lábam alól a talajt. Hetekig dolgoztam, rágtam mások fülét és most, amikor megkapom, amit akartam… ennyi lenne az egész? - Igen, köszönöm – bólogatok aprókat, miszerint megnyugvást hoz. Azt hiszem. Nem tudom. Főként mert fogalmam sincs, hogy most csak leráz, mint mindenki más és tenni sem fog ellene, vagy épp ellenkezőleg?
Kérdése hirtelen ér, szemöldököm még inkább összevonom és ezzel együtt mélyülnek a ráncok. Értetlenül pislogok rá. Ha számítottam kérdésekre tőle, akkor nem olyanra, amit végül fel is tesz.
- Nem is igazán tudom – hogy miként is válaszoljak erre a kérdésre, vagy hogy mégis miként kapcsolódik ez a témánkhoz. És bár meggondolatlanul kezdem meg a mondatot, azt akként szakítom félbe, hogy bizonytalanságom sok mindenre kiterjedhet. Mint hogy nem tudom mit csinálok az egyetlen szabad estémen, amikor a fiam a húgomnál időzik. Ó, hogyne tudnám, hiszen elterveztem az egészet!
A táblagépet visszaveszem, elmerülök a szavaiban és leginkább annak a jelentéstartalmában. Megvitatná, amit felfedeztem! Tényleg érdekli! A korábbi csalódottságot lassan váltja fel az elégedettséggel járó jóleső melegség… Amíg észbe nem kapok.
- Ó, elnézést, persze! - tekintetem szorosra hunyom le, még mielőtt felállnék. Az időbeosztása, biztos ezer és egy dolga lehet, amit nem fog eldobni, csak azért, mert feltártam előtte valamit, amiről talán nem is tudott. - Elnézést, nem Önt akartam zavarni a sűrű napjaiban – szabadkozásom kijár a számára, mert azt álmomban sem gondoltam, hogy nála fog landolni mindaz, amit találtam. Gyorsan felállok, de még mielőtt az ajtóhoz elindulnék tovább folytatja és a földbe gyökerezik tőle a lábam.
- Hallottam már róla – nem jártam még azon a helyen, amit említ, de tudom, hogy hol van. Az égi szférában, ahol ha meg is fordulok nem abba az étterembe szoktam betérni.
Mit gondolok? Az említett időben fürdőkádamban kívántam lubickolni a magasra tornyozott habok között. Talán még aludni is benne egy keveset, amíg a meleg víz kilazítja az izmaimat. De túl csábító az, hogy megtudjam mi fog történni a felfedezésemmel. Hezitálok.
- Oda tudok menni – adom be végül a derekamat. Mert tudni akarom lesz-e eredménye mindannak a munkának, amit ebbe az ügybe fektettem. - Hét órára – ismétlem meg, mintegy megerősítés gyanánt. Szürreálisnak élem meg az egész helyzetet.
- Visszamegyek a helyemre– a táblagéppel a kezemben bökök az ajtó felé, ahova hátrálni is kezdek. - Köszönök mindent, még egyszer Senator Craig. Akkor este találkozunk. További szép napot – ha csak nem maradt más, amit szeretne megvitatni, akkor az ajtóhoz elérve fordulok meg és elhagyom az irodát. Feltartani tényleg nem akarom számtalan teendői között… és nekem is van bőven még mit tennem.