Katrina Gardel

Born ready
A családi hagyományok mélyen gyökeret képesek verni a generációk folyamán. Számunkra természetes ösztönök mások számára idegennek hatnak, ennél talán tovább is megyek: ismeretlennek és olykor kegyetlennek.
Katonadinasztiák mindig is léteztek, és amíg a világ létezni is fog. Naivitás lenne azt gondolni, a veszély nem fenyeget senki, a biztonság illúzió csupán. A valóság ennél jóval kegyetlenebb: soha nem lesz nyugalom. Nem csak az idegen lények, az élővilág az, amely veszélyt jelent az emberiségre. Az emberek maguk is, hiába a látszólagos egyensúly. Amíg ember, embernek a farkasa, addig fegyvert fogunk a kezünkbe és képesek leszünk lelkiismeretfurdalás nélkül kioltani embertársunk életét, megmagyarázva azzal, csak magunkat védtük meg.
A mi családunk gyermekeiket a farkasok közé vetik, amint az képes felállni a földről, megkapaszkodni az asztal szélében és felhúzni magát. Minket a harcra szánnak, akiknek a kiképzés jóval hamarabb kezdődik, minthogy megtanulna beszélni. Felkészítik egy olyan életre őket, ahol ha elbukik, az az életébe kerülhet. Felkészítik arra lelkét ne eméssze annak bűntudata, ha mások életét veszi el. Ne könyörüljön meg, az érzelmek ne hassanak rá, mikor eljön annak az ideje, döntést kell hoznia.
Nem csupán a neveltetésed tesz azzá a harcossá, amivé válsz, hanem így is születsz. Ebben hisznek a Gardelek.

Rise
A feladás fogalmának jelentését a lexikonból sem néztem meg soha, minthogy ez nem létezhet. Ha a földbe tipornak, akkor is kötelező felállnod, menned kell tovább, előre. Küldetésen vagy, parancsot kaptál az előjáródtól, amit végre kell hajtanod. Nem állhatsz meg, holmi sérülés miatt. Nem állhatsz meg akkor sem, ha minden izmod azért sír, hogy megtedd. Beleszakadnak végtagjaid, alig vagy képes elemelni a lábad a talajtól.
Mégsincs más választásod, mint felállni. Saját térdedbe kapaszkodni, erőd utolsó tartalékát elővenni, felhasználni. Nincs időd az önsajnálatra, nincs időd arra, hogy a feladás gondolatán átsuhanjanak gondolataid. Ha megteszed? Meghalsz. Feltápászkodsz és mész tovább, menetelsz tovább. Társad mellé érsz, felhúzod a földről, nincs erőd, de neki még annyi sincs. Mégsem fogod ott hagyni, a pokol kénköves bugyrában ketten, hárman, százan, ezren vagytok. A mellényén szereplő nevet nem ismered, nem hallottad, de ez nem számít. Felhúzod, mert nem hagysz hátra senkit. A fájdalom átjár, szemeid vérben forognak, fegyvered magad elé kapod, gondolkodás nélkül lősz, nem érdekel téged: vagy az ellen, vagy ti. Az életösztön felülkerekedik rajtad. Túlélsz, védelmezel.
Másnap pedig harcolsz tovább, mintha előző nap mi sem történt volna. Megállni nem lehet, parancsot nem kaptál rá, a küldetésed folytatódik. Mész tovább, ez a feladatod. Ez a sorsod.

Dangerous
Ismerem bajtársaimat, a múltjukat, munkamoráljukat, képességeiket, erősségeiket és a hátrányaikat is. Egyazon csónakban evezünk minden egyes alkalommal, amikor felvesszük a szolgálatot, tudatában vagyok annak, mindig a hátam mögött állnak, fedeznek. A fronton. A harctéren. Vagy épp Tartaruson.
A magánéletben semmit sem tudok róluk, ők sem rólam. Nem érdekelnek, úgy összességében nem érdekelnek az emberek. A bajaik, a nyűgjeik, a problémáik. Oldják meg, felnőtt emberek vagyunk, olyat az élet nem tud eléd helyezni, amit ne tudnál megoldani önerőből.
Munkám egyben a magánéletem, levetni ezt hazatérve és felakasztani a fogasra képtelenség – és nem is akarom. A problémákat tárgyilagosan szemlélem, megoldásokat keresek rá. Nem tetszik amit találok? Ott az ajtó, ki lehet sétálni. Nem kényszerítek senkit semmire. Nem kérem az embereket beszélgessenek velem, barátkozzanak velem, ha megteszik akkor az azzal jár, elfogadnak olyan, amilyen vagyok.
Mert vagyok az, aki és arra büszke. Megváltozni senki kedvéért nem fogok. Soha. Társaimhoz idomulok szolgálatban, szükségszerű.
Társamhoz az életemben idomulok, saját döntésem. Érte, értem. Miattunk.


Never Say Die
Tiszti egyenruhámban lépek az acélajtó elé, mély levegőt véve tekintek szembe a rám váróval, majd az ajtó melletti panelhez érintem a tenyeremet.
Halk szisszenő hanggal nyílik előttem ketté, akárha Mózes választaná ketté a vizet. Magabiztos léptekkel vonulok be a csupa szürke szobába, s állok meg a kórházi ágy mellett. A fehér lepedővel bevont matracon csontsovány férfi fekszik, fehér haja elvész a fehér párnán. Hófehér bőre beleolvad a takaróba. Oly sok a fehérség, hogy félő pillanatokon belül glória jelenik meg az ősz fej felett.
Az ágy melletti polcon halkan pittyegnek a gépen, a felállított állványokon számos zacskó sorakozik. Az egyikből vért, a másikból folyadékot, a harmadikból fájdalomcsillapítót juttatnak az öreg, megviselt szervezetbe.
Bokáimat összecsapva, egyenes háttal állok meg az ágy lábánál. Kezemet katonásan hátam mögött összefonva tartom, ahogy az elvárható.
- Hívatott, Admirális - szólalok meg, nem tekintve rá. Egyenesen nézek a falra, a feje fölött. Évtizedekkel ezelőtt vonult nyugdíjba, mégis azon a rangon illetem, amiből visszavonult.
Az öreg test lassan mozdul meg. Kezét enyhén felemelve int felém, szemeit félig nyitja csak fel.
- Pihenjen, Főtörzsmester - hagyja meg, én pedig eleget teszek kérésének. Kezével csalogató mozdulatot tesz maga felé. Lassan teszem meg ezt a pár métert. Szemeimet gyanúsan vonom össze. - Ülj le, Katrina - kéri csendesen, én pedig magam alá húzom az ágy mellé készített széket.
Csendben figyelem, ahogy szemei ólomsúlyként csukódnak le, ráncos ajkai enyhén szétnyílnak. Percek telnek el néma csendben, a gépek halk duruzsulását is elnyelik a falak. Csend van. Nyomasztó csend.
- Igaz, hogy csak engem akart látni? - kérdezem. Íriszei újra felnyílnak, vizenyős tekintettel szemlél, majd újra csak legyint remegő kezével.
- Mit tudnak ők erről bármit is? - kérdezi költőien és én újra összevonom a szemeim. Kezdem sejteni, hogy miért is hivatott.
Szemlélem az öreg arcot, kinek még évei lehetnének hátra. Lehetnének. Igazából sose volt közöttünk különleges kapocs, leszámítva amit örököltem tőle. Meglehet, hogy gyerekként ezért vette kezébe a kiképzésemet.
- Milyen a Vexilla, kadét? - kérdi gyermeteg kuncogást hallatva. Szomorkásan mosolygok el, miközben kitekintek az ablakon.
- A Classisnál szolgálok Admirális. Hadnagyként én vagyok az Styx navigátora - felelem neki közönyösen, gépi hangon.
- Valóban? Mióta? - hangja meglepett a demencia egyik tünete. Nagy levegőt veszek mielőtt felelhetnék. Nehéz vele már beszélgetni. Évek óta az. Ritkán vannak tiszta gondolatai.
- Már öt éve, Admirális - tekintek le rá újra. Két ujjammal fogok orrnyergemre és masszírozom meg. Az effajta szembesítés nem az én kenyerem, s ezt neki is tudnia kellene. Tudja is.
Csak épp nem emlékszik. Kezét remegve emeli fel, majd ejti vissza a paplanra. Fejét hasonló remegéssel fordítja felém.
- Ne várj vele eddig - hallom a gyerekként is oly ismerős, erőteljes, mély hangját. Tiszta, áttetsző kék szemeibe tekintek. Most itt van. - Amint tapasztalod az első tüneteket, rögtön vess véget - emeli fel újra a kezét, majd ejti az ölembe. Óvatosan kapok utána. Csontos keze remeg az enyéim között. Hideg, akár az ősz metsző szele.- A fiam nem érti meg, ő szerencsés volt. Te örökölted, bár nem tudjuk hogyan. Nem kellett volna. A Huntington...
- A klónozás nem segíthet? - bukik ki belőlem a kérdés. Gyerekkoromtól tudom, hogy mi vár rám, de még van majd húsz évem az első tünetekig. Addig nem foglalkozok vele, miért is?
- Az anyám öngyilkos lett közel negyven évesen. Nem tudtam, hogy miért, csak később derült ki. Amikor már késő volt. Akkor eldöntöttem, hogy én nem fogom a családomat így büntetni, de nézz rám Katrina - hunyja le a szemeit, száraz nyelvével próbálja benedvesíteni száját. Kezembe veszem a pulton felejtett nedves kendőt. Megteszem helyette. - Ne tedd. Ne várj. Én ostoba voltam ilyen tekintetbe. Most már értem az anyámat... Ez megöl, belülről pusztít. Van már gyermeked? - szúrja közbe a kérdést.
- Negatív - válaszolom tömören.
- Helyes, ne is legyen még. Ennek a fránya kórnak nem kellett volna generációt ugrania. Mindent megöl benned, de a fiam... Ő nem enged az utamra... - persze, hogy nem. Számára ez a gyengeség jele. De vannak dolgok melyek ellen nem küzdhetünk.
Csendesen hajtom le a fejemet, s figyelem ölemet. Nem tudom, hogy mégis mit mondhatnák.
- Ez az egyik utolsó akaratom, Katrina - szorítja meg a kezemet gyengén. Emlékeimbe még mindig ott él a határozott, katonás férfi. Ki kegyelmet nem ismerve képzett ki a legsötétebb időkre is, ha kell. Nem ismerhettem az alvást, a jótékony pihenést gyerekként. Gyötörte gyenge testem, a végsőkig hajszolt. Hogy jó katona válhasson belőlem, ki az első sorban harcolhat. - Higgy a Senatusban. Ők elhozzák a szebb jövőt. Mindig... Mindig vannak áldozatok, ne feledd ezt el soha. Légy hűséges és akkor szép életed lehet. Légy bátor. Tarts be és tartasd is be a törvényeket. Styx? Az szép hajó. A repülés felszabadító, igaz? - hunyja le újra szemeit, én pedig nem tudok erre mit mondani.
Kezét lassan helyezem vissza a takaróra. A torkomba gombóc alakul, mely nem tágít. Figyelem a gyenge testet, a csövek sokaságát, mely belőle ágazik ki. Mivé jutott hát?
- Van egyéb kérdése, kadét? - kérdezi csendesen újra a plafont bámulva.
- Negatív - felelem azzal a határozottsággal, amire mindig is tanított. Kezét újra felemeli.
- Elmehet, katona - hallom parancsoló hangját. Testem ösztönösen mozog. Kirúgom magam elől a széket, szalutálok, majd megfordulva lépek ki az ajtón. Ám még mielőtt az bezáródna visszatekintek rá. Az ágyon sápadtan fekvő testre.

Survivor
A testem nehéznek érzem, mintha nem is az enyém lenne. A néhai magamhoz térések közepette képtelen vagyok megmozdítani, a fájdalom annál erősebben hatol az elevenembe. Mintha ólomból lenne, ahogy eszméletem is. Próbálok magamnál maradni, ez mégsem megy.
Valami mégis ringat, próbál jótékony tudatnélküliségben tartani, ám hirtelen döccen meg és a kellemes érzés abbamarad.
Érzem, ahogy testem felemelik, fájdalomtól tajtékzó vállam ernyedten lóg mellettem, képtelen vagyok megmozdítani.
Erre eszmélek fel. Nem tudom megmozdítani a fájdalom mégis elviselhetetlen, ám még mielőtt reagálni tudnék a tudatra, újra a sötétség fog körbe.
Testem cipelik, a páncélt óvatosan hámozzák le rólam, és addig a pontig ernyedten fekszem a földön amíg a kritikus vállamhoz nem érnek.
A fájdalom újra visszaránt a valóságba. Az első, amit érzékelek, az a pusztító, égető kín, mely csontomba mar. Testem abban a pillanatban feszül ívbe, ordításom többen nem hallhatják, mégis elemi erővel robban fel torkomból.
A másik amit érzékelek a fény, mely körülvesz, látásom mégis zavaros, homályos. Összemosódnak a dolgok, egy vörös pacát érzékelek magam mellett, ám íriszeim kifordulnak, ahogy a fájdalom újra átveszi felettem a hatalmat. Épnek érzett kezemmel ragadom meg a padló felszínét, annak szorítása mégsem enyhíti a kínt, ujjaim mégis lassan fehérednek el az erőlködéstől.
Férfihangot hallok, felfogni mégsem tudom a szavait, elmosódnak. Minden koncentrációmra szükségem van, hogy a fájdalom érzetén úrrá legyek. Magamba mantrázom az egykori dördülő szavakat.
Nem a test ural téged, te uralod a tested. Fogaimat egymáshoz szorítva nyögök fel többszörösen is, ahogy újra megmozdul testem.
Mégis újra megfeszül a testem, gerincem, s ahogy kienged, mintha araszolnék le a hordágyról, menekülnék, izmaim megfeszülnek, majd elernyednek, a sokk keltette remegésen nem tudok úrrá lenni.
Fejem oldalra fordítom, az éles fény rettentően bánt, lehunyt szempilláim alól is. Arcomon minden izom megfeszül, a fájdalom eltorzítja vonásaimat, a fájdalom újabb hulláma, újra ordításra késztet és én képtelen vagyok ellenkezni most testem akaratának.
Érintések egy részét érzem, egy másikat mégsem, vagy csak nem egyenletesen jut el tudatamig, mely most eltökélte, hogy nem szakad meg. Ehhez képest azt meg sem érzem, ahogy a vörös oldatot tartalmazó injekció a bőrömbe mar, testem remegése lassan hagy alább, tekintetem még egy pillanatra kinyitom, a plafon felé irányítom, majd lassan hunyom le. Ismerős hang üti meg a fülem, feleszmélni mégsem tudok rá.
A fájdalom már nem éles, egyre tompább, izmaimat képtelen vagyok megmozgatni.
A tudatom újra elvész, ezúttal hosszú időre.
Testem tehetetlenül hever a hordágyon, nem mozdul már meg magától.

Ezúton köszöntünk a fórumon, immáron nyugodtan foglald el a helyed Thilia világában. A lapoddal kapcsolatban mindent rendben találtunk, kérünk, hogy először foglalj avatart és intézd el az egyéb, játékba kezdéshez szükséges adminisztrációt.