Rain S. Rosenberg

Nagyon érdekes dolog ez a névválasztás. Egyszerre hordozom mindkét keresztnevem összes jellemzőjét magamban, s ez ugyanannyira idegesítő tudat, mint amennyire megnyugtató.
Ragyogó elmével áldott meg a sors - nem vagyok nagyképű, de szerénytelen sem - hát olyan vagyok, int a csillagok egy sötét éjszakán. S nem csak ebben. Szeretek látszani, hogyha valahova megyek ott egyenesen megjelenek és nemcsak megérkezem, s ha társaságban vagyok a véleményem mindig túl kell ragyogja intenzitásában a másokét.
Sosem vagyok csendben, hacsak nem nagyon muszáj. A csend az én legerőteljesebb sikolyom, olyankor vagyok a legfélelmetesebb magam számára is amikor nem beszélek, éppen ezért ritkán engedem meg magamnak ezt a luxust. Ahogyan viszont az eső tud hullani halkan de viharos intenzitással is, úgy én is kiszámíthatatlan vagyok ebben. Hiába indítok egy beszélgetést normál hangerőn, egy ponton lehet, hogy úgy fogok üvölteni, mint a sakál majd a következő pillanatban megint normalizálom a beszédemet valamilyen szinten.
Szeretek élni, már amikor. Amikor viszont nem, akkor egyszerre szakad rám egy hadosztálynyi negativitás és mindent utálok, minden idegesít. Nem egyszerű velem, magamat sem ismerem hát még mennyire nem ismernek mások. Bár tény, hogy ez azért is lehet mert keveseknek mutatom meg a lelkemet. Akinek meg mégis sikerült és viszonozta is az bennem ragad akkor is, ha fáj. És bár látszólag mindenen könnyen túl tudok lépni az igazság az, hogy a magam emésztése is olyan, mint csillagok az égen épp csak nappal, amikor nem látszanak, de rohadtul nem tűnnek sehová.


Nézem őt. Hosszan, makacsul kapaszkodom tekintetébe, foglyommá teszem és jólesik amit visszatetszeni látok rajta irányomba. Egy hajtincset tekerek mutatóujjamra, az asztallapon könyökölök kihajolva a székből, decens távolságra tőle. Látom, hogy mozog a szája, hallom is amit mond, de a szavainak értelme kireppen agyam kalitkájából, mint szabadjára eresztett madár.
Magamat nem lepem meg azzal, hogy átszelem az ajkaink között feszülő távolságot, de talán őt igen. Nem kérdezem - azóta se tettem - csak élvezem a végeredményt. Nem több az egész, mint egy gyorsan odacuppantott puszi, mely után tovalibbenek még a helyiségből is. Az ajtóból hátrapillantok ugyan a vállam fölött, de nem forszírozom, hogy követ-e. Persze, hogy követ. Ő engem követ, a puszit csók követi a csókot viszonnyá bonyolítjuk. Férjnél vagyok, tudom. Épp csak cseppet sem érdekel. Egészen addig nem, míg a játéknak véget nem vet az idő és a szenátus.Másnak a házasságába beletorzítani nem kívánok, ideje hát, hogy megmentsem a magamét is. Azt hiszem most jött el a megfelelő pillanat arra, hogy felvegyem Kennedy nevét. A Rain rosenberg egyébként sem hangzik rosszul, bár annyira jól sem, mint amilyen jó lenne viselni valaki másnak a nevét. Idióta vagyok!

Könyékig vérmocskos mindkét karom - egyebek közt -, de ez most akarja megbeszélni velem az elmúlt éveket. Viccel? Épp az imént közöltem a legjobb barátnőmmel, hogy se a férjét se a fiát nem tudtam megmenteni, még meg sem száradt a vérük rajtam, ki se hűlt a testük és nekem számot kéne adnom arról, hogy miért vagyok mostanában ilyen hűvös?
- Azért kedvesem, mert nem tűnt fel neked az elmúlt egy évben, hogy érzelmileg kisétáltam a házasságunkból még mielőtt jobban meghaltam volna belül. És most ha megtennéd, hogy eltakarodsz az utamból azért nagyon hálás lennék. - vérmocskos jobbommal hessegető mozdulatot teszek remélve, hogy veszi az adást. Nem veszi. Ez vajon mindig ilyen ostoba volt és én nem vettem észre a szerelem vak ködén át vagy az évek szippantották ki az agyát?
- Nem értelek, Rain. Sose mondtad, hogy baj lenne kettőnk között.
Meg akar ölelni, mert látja, hogy fátyolosodik a szemem. Ellépek előle, de nem hátra hanem oldalra. Mr. Rosenberg, tudd, te sem érsz annyit, hogy hátráljak előled. Én nem hátrálok meg sose!
- Észre kellett volna venned. Mióta is alszom Daviddel helyetted?
- Amióta abba a korba lépett, hogy nem akar egyedül aludni csak az anyukájával. Ez teljesen természetes. Ne dramatizáld túl!
Tessék? Hallod magad? Megáll az ész! Ha nem vagy otthon, amikor lefektetem bőven van időm még órákig bámulni az üres falakat ahelyett, hogy a fiunk mellett feküdnék. Nem neki van szüksége az anyukájára, hanem nekem van szükségem rá. Pajzsnak. Alibinek. Hogy ne kelljen bevallanom magamnak se a szomorú tényeket: már nem izgat fel a férjem, nem akarok mellette feküdni, hányinger kerülget a gondolatától is annak, hogy a testének bármelyik porcikáját az enyémhez érintse.
Dühösen szusszanok egyet. Megkerülöm őt és csak a vállam felett teszem hozzá a záróakkordnak szánt mondandóm: - Nem teszem.

Még nedves hajjal állok a tükör előtt, lehunyt szemekkel. Hallom, hogy mögém lép, gyomrom öklömnyire szorul össze. Már azelőtt érzem tenyereit derekamon, hogy valójában hozzám érne. Pofám leszakad! Még le se nyeltem az utolsó szitkokat, melyek nyelvem hegyére tolultak irányába, de képes úg gondolni, hogy a békülős szex majd mindent megold. Le se tudná tagadni, hogy mik a szándékai. Ruhátlan farizmaimban érzem lelkesedését nadrágján keresztül is.
- Gyönyörű vagy!
Nyakamba csókol, karcosan szusszant. De szerettem régen, amikor ezt csinálta! A pillangók helyett viszont most csak görcs szorongatja bensőmet. Udvariasan fejtem le magamról, ruhámért nyúlok, öltözködni kezdek.
- David odakint játszik.
- Mióta számít?
- Mindig számított.
Hazudok. Tudja. Tudom. Sose zavartattam magam a fiunk miatt, remekül eljátszik egyedül, legalább olyan nagyra értékeli a magányos tevékenységeket, mint az anyja. Bármikor szeretkezhettünk a szomszédságában, sose nyitott ránk. Tehát sosem számítottak ilyesmik, tehát amit mondok az nem érv. Ettől függetlenül nem kívántam előállni a klasszikus dolgom van-nal. Bár utólag tán jobb lett volna.
- Az anyám átjön vacsorára.
Felszalad szemöldököm. Majdnem átbucskázik öltözködés közben fogaim kerítésén egy Mégis mi a halálnak és mikor akartál szólni róla?, de inkább néma maradok. Fogalmad sincs arról ugye, hogy milyen erőt hordoz magában az, ha egy nőt már annyira sem érdekelsz, hogy veszekedjen veled? Szerettelek, Kennedy. Nagyon szerettelek. De már csak saját kapcsolatunk tetemén tobzódunk, s ebbe belerokkanok.
- Megfőzöm a kedvencét, de most megbocsáss, át kell mennem Larához. Megígértem Davidnek, hogy őt is átviszem játszani.
Megszokásból cuppantok egy gyors csókot ajkaira, majd elhagyom a helyiséget. Nem sokkal később Daviddel kézen fogva haladunk húgom lakhelye felé.

Kezemben az áthelyezésemmel lépek elé.
- A földi szektorba költözöm.
Közlésem megdöbbenti, engem pedig a válasza formáz idegállapotba.
- Nem.
- Nem kérten engedélyt. Költözöm, mert áthelyeztek Tartarusba és oda van közelebb. David pedig jön velem.
- A feleségem vagy, Rain. Nem mész sehová.
Megáll az ész! Mikor növesztett golyókat magának úgy, hogy eszre se vettem? Kissé okafogyott és idejét múlt már ez, pláne kettőnk között. Hiszen csak azért nem váltunk még szét, mert családtervezési és gyártási szempontból egyikünk se kívánatos személy már öt éve.
- Akkor ingázom, baszd meg, ahogy óhajtod! - csapom az orra elé a papíromat, s sarkon fordulok. Muszáj kiszabadulnom a lakásból, különben felképelem. Miért utál engem ennyire a sors? Nem volt elég Atticusszal találkozni a minap, s viharossá kavarodni érzelmileg még akkor Mr. Rosenberg is csavart egyet a dolgokon. Én vagyok a hülye vagy az összes férfi ott rohadjon meg, ahol éppen található? Davidet kivéve, természetesen. Bár ő még nem is férfi, így talán nem kell miatta módosítanom kívánalmaimon, enyém hát a füstölgés egész délután. Lassan kamaszodó gyermekem ugyanis a nagynénjét szórakoztatja, megint. Hálám örökké üldözzön, Lara.

Ezúton köszöntünk a fórumon, immáron nyugodtan foglald el a helyed Thilia világában. A lapoddal kapcsolatban mindent rendben találtunk, kérünk, hogy először foglalj avatart és intézd el az egyéb, játékba kezdéshez szükséges adminisztrációt.