Atticus Gordon

Mondanám, hogy olyan réteges vagyok, mint egy hagyma, de akkor valószínű, hogy arra fogsz asszociálni, olyan büdös is. Nos, mit tagadjam, olykor megesik, a hivatás nem a virágillatról szól. Na ennyit az odorról.

Most pedig, hogy kitérjek erre az egész hagyma mizériára; Öreg ember nem vénember, tartja legalábbis a mondás és ez rám, ha nem is halmozottan de igaz. Megéltem már ezt-azt és a helyzet az, hogy nagyon lazán vágok pofán bárkit, ha kell, vagy nem ismerve se Istent se ember - se más egyebet, mindenki helyettesítse be a nemére, vallására, politikai nézeteire való tekintettel a megfelelő szavakkal - megyek neki annak, aki veszélyt jelent a rendszerre vagy az átlag életüket élő emberekre.

Ezen nincs mit nagyon tovább ragozni, csomagolhattam volna selyempapírba, de minek?!
Aztán, van egy olyan részem, akiben megvan a mentorlásra való hajlam, a csatlakozni kívánó kadétokra rá is fér. Különösen ha a jólétből vagy az égi városrészből jönnek, ahol közel sem láttak semmit, ami a lenti dolgokhoz akár megközelítőleg is hasonlítana.

Még nincs utódom, talán egyszer majd lesz, ha Isten is úgy akarja, addig pedig tanítani kimondottan szeretek. Nem gurul el a gyógyszerem, ha valamit nem értenek vagy nem tudnak azonnal véghezvinni, szóval ebben a tekintetben képes vagyok egész türelmes lenni. Csak kíméletes nem igazán.

Nem azért, mert szadista hajlamaimat élném ki, hanem, mert az élet sem lesz kegyes velük, amire jobb, ha minél hamarabb rájönnek. Ráadásul az senki boldogulását nem szolgálja, ha csak babusgatást kapnak.

A következő réteg, ami a józan ész megőrzéséhez kell. Az a fajta vagyok, aki szeret idióta fogadásokat kötni, hogy aztán azokat elveszítve - vagy épp megnyerve – viselje a következményeit. Humor nélkül nem sok értelme lenne az életnek, szóval attól nem kell félni, hogy a besavanyodás veszélye állna fenn. De mindennek megvan a maga helye és ideje.
Szeretem, ha igazam van és azt is, ha enyém az utolsó szó. Valakinek ezt a szerepet is vállalnia kell és én önként jelentkezem.

Gyorsan tudok döntést hozni és van olyan mázlim, hogy általában azért sikerül nem mellé nyúlnom, ami tiszta haszon, valószínű ennek is köze van ahhoz, még élek.
Kifejezetten szeretek vitatkozni értelmesen.
Néha értelmetlenül is.

Tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy ki vagyok, mire képes és mennyit érek. Az álszerénységet ki lehet húzni a velem kapcsolatos listáról, mert ha valami hiányzik belőlem, hát azt nevezném meg elsőként.

Amit csinálok, azt szeretem teljes erőbedobással, maximálisan pörögve csinálni. Megtartom a szavam és mindig lehet rám számítani.

Az általános tapasztalat egyébként azt mutatja, hogy általában engem szeretnek faképnél hagyni és nem pedig fordítva, szóval joggal állíthatom, nem szokásom hátat fordítani másoknak. Különösen nem azoknak, akik fontosak nekem.

Van bennem felelősségtudat és képes vagyok felmérni minden helyzet súlyát - vagy éppen súlytalanságát is -, bár ez gondolom részben már a korral jár együtt.


Alapvetően mindenki ott kezdi, hogy lilára vált fejjel, nyálkától és vértől maszatosan üvölt teli torokból azután, hogy az anyja a világra hozta. Nos, ez velem sem volt másképpen.
Tartarus szülötte vagyok. A családom nem volt vagyonos, de tisztességes életet éltek és nekem is azt biztosítottak, mint, ahogyan a testvéreimnek is. Hívő keresztények voltak és, ha nem lett volna az fontos számukra, hogy a hadsereghez csatlakozzak, akkor azt hiszem pap lettem volna. Mindenesetre volt bennem hajlandóság egy darabig, úgy nagyjából addig, amíg meg nem ismertem a anyám egyik varróasszony munkatársának a lányát közelebbről.

Az életem első szakasza nem mondhatni, hogy nagyon érdekes lett volna, vagy izgalmas. Nőttem, mint a gomba, meg, mint a többi gyerek. Az egyetlen, amire kristálytisztán emlékszem, az a húgom halála. Genetikai rendellenességből fakadó betegség vitte el. A szüleinknek pedig nem telt arra, hogy klónt vásároljanak a számára, nemhogy olyat, aminek a génállományát módosították volna. Konkrétan leginkább semmilyenre sem.

Tizenhét éves koromra megnősültem. Maggie kifejezetten szép lány volt, apja a péktestület tagja. Valójában már jó egy évvel a házasságkötésünk előtt elkezdtem kerülgetni és arra is emlékszem milyen puha volt a fű a patak mellett a malom mögött. Tulajdonképpen akkor dőlt el, összekötjük az életünket, amikor lebuktunk az apja előtt és nem volt más választásunk. Rendben, nekem nem volt más választásom, ha továbbra is igényt akartam tartani férfiasabb testrészeimre, merthogy kilátásba helyezte, azoktól megszabadít, ha nem veszem feleségül a lányát. Így pedig igen egyértelmű volt a döntés, mi több, én magam azonnal szaladni akartam a templomig, biztos, ami biztos. A templom előtt azonban előbb a senatori hivatalhoz a házasságra való szándék kérvényleadása jött, amit végül engedélyeztek.

Az első gyerek gyorsan jött és az apám nevét kapta. Az életünk egyszerű volt és eddigre már a kadét időszakkal is végeztem. Azon sem gondolkoztam sokat, melyik ágazatához csatlakozzak a seregnek. Tartaruson az Ordo jelenléte meghatározó látképe a városnak. Innentől fogva pedig leginkább a seregtől függött az életünk.

A bátyám egy alkalommal a sok közül túl messzire ment a ferde éjszaka tovább hajlításával és az elvesztett játékfogadásainak anyagi rendezetlenségével. A történetet kicsit előre tekerve, a vége az lett, hogy kénytelen voltam részt venni a bebörtönzésében, majd pedig szívességet kérni a kirendelt advocatustól, aki őt védte. Az adósságát átvállaltam, a büntetését pedig sikerült a minimálisra leküzdeni. A szívességgel pedig a mai napig tartozom.

A fiam ekkor kezdte az első jeleit mutatni ugyanannak a betegségnek, amely a húgom életét is követelte. Cisztás fibrózis májbetegséggel karöltve. A tünetek kezelése egy darabig segített, de Maggivel mindketten tudtuk mi lesz a történet vége.
Ami nem sokkal később be is következett.

A veszteségünket követő évek, évtized, hogy egészen pontos legyek, csendesen telt. A következő felbolydulást az életünkben a Phelgetlon hazatérése jelentette. Furcsának, idegennek tűntek, pedig egykoron egy nép voltunk, de az elferdült társadalmi rendszerük már nem tükrözte mindazt, amelyben mi, a kolonizálók hiszünk.

Két évre rá pedig bekövetkezett az, amit jó néhányan sejteni véltünk már korábban is; a visszatérőknek nem áll szándékában, hogy alkalmazkodjanak a társadalmunkhoz. Ez pedig gyökeres ellentétet szült.

Maggie akkor várta a második gyermekünket. Sok idő eltelt a fiunk születése és halála óta és bár nem így terveztük, nem jött korábban a következő. Egészen mostanáig.

Amíg én azzal voltam elfoglalva, hogy a kirobbant polgári elégedetlenséggel kezdjek valamit a társaimhoz hasonlóan és a zavargások mértékét visszaszorítsuk, addig Maggienél beindult a szülés.

Azon a napon többek haltak meg, mint amit előtte valaha is láttam vagy tapasztaltam volna, magam is megsérültem, elesett két bajtársam az osztagomból, akik a szemem láttára fejezték be földi létüket, a fivérem is örökre ott maradt, annak a napnak a végtelen emlékébe ágyazódva, a feleségem pedig a gyermekszülést nem élte túl, ahogyan a gyermek sem. Fiú lett volna ő is.

Az addigi életem darabjaira hullott és szinte még ki sem hűlt szeretteim teste, már úton voltam a várostól 27 kmre lévő ponttól, ahová átvezényeltek. A Phlegethon a rajta tartózkodókkal együtt a senatus likvidálásra ítélte.

Ami megmaradt a hajóból, azt a város használta fel. A munka legalább elterelte a figyelmemet arról, amire a legkevésbé sem kívántam volna gondolni. Pontosan úgy, mint Rain is tette. Észrevétlen is azzá vált, amire akkor a leginkább szükségem volt; valaki, aki másfelé kanyarította a gondolataimat, elviselhetővé téve ezzel a mindennapjaimat és az azokat gyakran kitöltő fájdalmat, amit az önsajnálat szorosan font a karjaiba. Csakúgy, ahogyan a magányos éjszakákon én is őt, nem törődve azzal, mi forgott kockán akkor.

Két évvel később, a gyász vagy türelmi időszak lejártával a rendszer új feleséget sorsolt ki a számomra, nyilván a megkérdezésem nélkül. Kész helyzet elé állítottak, így ismertem meg Edithet. Különösebb ellenvetésem nem akadt vele szemben, neki sem velem, ő a Phlegethon elpusztítása során veszítette el a férjét. Raint pedig, ha akartam volna sem volt lehetséges, hogy elvegyek. Beletörődtem hát abba, ami rám várt és Edithtel összeházasodtunk.
Nem bántam, hogy újra van valaki az otthonom falai között, nem csak lopott idő hosszára. Jól esett, hogy mindig jelen volt valaki, akivel szót lehetett váltani vagy a reggelit közösen elkölteni és nem kellett máshoz hazatérnie. Az pedig csak a ráadást adta, hogy az ágyat is melegen tudtuk tartani.

Rainnel vége lett a viszonynak. 3117-re megszületett Edithtel a fiunk, akit néhány hónappal később az anyjával együtt temettem el. Az állatról emberre terjedő betegség, a nagy járvány nem kímélte egyiküket sem és én újra a családom elbúcsúztatásán találtam magam. A hitem ezen a ponton megingott. Talán érthetően.

Újabb házasságot helyeztek kilátásba számomra, újabb két évet követően. Nem különösebben érdekelt ki lesz az, ahogyan maga a procedúra sem. Már olyasminek számított, ami kötelező eseménye az életemnek, talán a legbölcsebb az, ha nem kezdek el kötődni hozzá. A tapasztalat azt mutatta, nem kell sokat várnom arra, hogy ismételten beüssön valami végzetes az életembe.
Nem is lett másként.

Eleonore néhány hónapja eltűnt. Eleinte aggódtam, kerestettem, mi több, magam kerestem. Egészen addig, míg egy jelentés visszajött; Heremusba szökött és a sentaus azonnali válást léptetett életbe.
Újabb két év türelmi időt kaptam.
Rain pedig visszasétált az életembe.

Ezúton köszöntünk a fórumon, immáron nyugodtan foglald el a helyed Thilia világában. A lapoddal kapcsolatban mindent rendben találtunk, kérünk, hogy először foglalj avatart és intézd el az egyéb, játékba kezdéshez szükséges adminisztrációt.