Perry ház

Megremeg a kezemben a tablet. Vagy a kezem remeg a tableten? Az övében a pohár szédeleg, benne a vörös nedű cirkulál, kicseppen a fehér szőnyegre. Beszívom alsó ajkamat - még mindig érzem rajta a vér ízét, de próbálok nem törődni vele - , mellkasomra szorítom az eszközt és felemelkedem a konyhaasztal mellől. Hangtalanul próbáltam kitolni a széket, de felém rebbenő árgus pillantása meggyőz arról, hogy nem sikerült. Sietős léptekkel indulok meg a dolgozószoba felé remélve, hogy a delírium már eléggé elmacskásította ahhoz a lábait, hogy ne tudjon olyan hamar a nyomomba szegődni. Már majdnem beteszem magam után az ajtót, amikor ökle belevágódik a nyílászáró anyagába, s megakadályozza a mozdulatomat.
- Alszanak, Joe! Csendesebben gyere be. - suttogom, de tudatosan nem pisszegem le, s csendre is csak aképpen intem, hogy azzal tulajdonképp invitálom is.
Későre jár, nem szeretném hogyha Arwen vagy Wade felriadnának arra, hogy veszekszünk. Megint. A mai alkalmat nem tudnám kimagyarázni, az üvegasztal lapjában láttam visszatükröződni ábrázatomat és pontosan tudom, hogy felrepedt a szám. Nincs az a smink, ami ezt elrejtené, de tán reggelre lohad valamennyit a duzzanat és sikerül kitaláljam hogyan szereztem így nem ijesztem majd meg a gyerekeim.
- Nem csendet akarok, hanem dugni. Eleget kéretted már magad.
Megforgatom a szememet, óvatlanul. Mindig elfelejtem, még ennyi év után is, hogyha iszik nemcsak verekedős lesz, hanem minden tekintetben vadállat, akit az ösztönei irányítanak. S a szükségletei. Evés, ivás, szex.. és a vadászat öröme. Épp csak ma nagyon unok már áldozat lenni. Nehezen megy a toleráns viselkedés.
- Mondtam már, hogy dolgom van. Át kell olvassam az anyagot, aminek a feléig se jutottam, mert órák óta nem hagysz békén az igényeiddel. Verd ki, Joe, de engem hagyj a fenébe!
Fáradt vagyok, fáradtan is reagálok. Haragsuom rá, mert így még sosem ütött meg, mint ma vacsora után, amikor először mondtam neki, hogy nem fekszem alá. Mintha éreztem volna, hogy mi következik elküldtem a gyerekeket a szobáikba enni, így kettesben költöttük el az ételünket. Jobb is volt ez így. A tányércsörömpölés hangjai épp elég vörös zászlónak bizonyultak ahhoz, hogy Arwen valószínűleg átmenjen Wade szobájába és ne engedje kijönni az öccsét se onnan. Legalább ennyiben fellélegezhettem. Másban sajnos nem sikerült..

..Felkavarja a gyomromat a puffanás hangja. Hallottam már testet tehetetlenül zuhanva földet érni, de nem a saját férjemet a saját házunk előterében. Ha nagyon koncentrálnék akkor el tudnám mondani hogy kerültünk ebbe a helyzetbe, de jelenleg az első, amire figyelnem kell, hogy leküzdjem a késztetést arra vonatkozólag, hogy elhányjam magam. Nevetséges. Kiképeztek, erős vagyok, kőszikla. Mégis reszketek a lépcsőfordulóban állva, mint a nyárfalevél, s tucaton is túlszalad a mély légvételeim száma addig a pontig, amíg nyakamba tudnám venni a lefelé vezető lépcsőfokokat és össze nem szedném magam annyira, hogy uraljam a helyzetet.
Gondolkodás nélkül, szinte reflexből indítok hívást, hiába van késő ez az a helyzet, amikor muszáj. A magyarázkodás és a mentegetőzés is elmarad, a lényegre térek verbálisan, miközben ujjaimmal kitapintom alélt férjem pulzusát.
- Gyere át. Joe megsérült. A többit majd személyesen.
Nem szokásom számolatlanul bontani a vonalat reakció megvárása nélkül, de most mégis bontom a hívást azelőtt, hogy Shane akármit válaszolhatna. Egy pillanatra felmerül bennem, hogy vajon nem halucináltam-e egyáltalán, hogy beleszólt, de bármennyire is legyek kétségbeesett nem kezdeményezek újabb hívást felé. Inkább megnyitom az órámról a gyerekszoba megfigyelőkameráját. Wade a nővére karjaiban alszik. Ez megnyugtat annyira, hogy képes legyek valamelyest tisztán gondolkodni, s az előszobai tükörben ellenőrizzem zilálz külsőmet. Amennyire tudom rendbe szedem magam, mielőtt Shane ideér. Ha ugyan jön. Jó ég Sao! Kapd össze magad..

A késői óra ellenére még bőven fent vagyok. Egy a megszokotthoz képest is jócskán bonyolultabb műtétre készülök, egyelőre még a tervezési fázisban. A hologram rendszerrel az egészet 1:1ben látom és van lehetőségem végigmenni a lépéseken, százalékos kimenetelt látva minden egyes lépésnél, amely a beteg, jelenleg csak virtualizált életjeleit vizsgálva kalkulál.
Órák óta ezzel foglalkozom, de a fontos és extrémnek is jellemezhető részekig még el sem jutottam, amikor a lencsén keresztül beúszik egy hívás a húgomtól. Egy pillanatra összeráncolódnak a szemöldökeim a képemen, kizárólag az időbélyegző és a hívó fél nevének láttán. Nem a legjellemzőbb, hogy az éjjel közepén bármivel is keressen. Nyilván fogadom a hívást;
- Hallgatlak. – A sallangot elhagyom és ahogy hallom, ő is, annyira, hogy nem hagy szóhoz jutni, előtte megszakítja a vonalat.
Remek.
Felállok az asztal mögül, mindent hagyok, ahogy van, nem foglalkozom vele a továbbiakban. Helyette Claraért indulok. Mivel a dolgozó szobában töltöttem az időt a vacsora vége óta, azt sem tudom ébren van-e egyáltalán. Mindenesetre nem tart sokáig, amíg meglelem. Ha nem alszik, akkor aközben  közlöm vele, amit kell, amíg összeszedem az orvosi táskámat, ha már viszont ágyban van, akkor az éjjeli lámpa kapcsolópaneljét érintem meg egyszer, hogy félhomályt idézzen meg a helyiségben és melléülve az ágyon, óvatosan, de effektíven felébresztem. Most nincs idő az álomkórra.
- Sao hívott, Joeval történt valami, megsérült. Hozd át a gyerekeket ide és nyugtasd meg őket kérlek. – Egyelőre fogalmam sincs az unokaöcsém és -húgom egyáltalán mit láttak és mit nem, de ha esetleg szemtanúi voltak annak, ami történt, legyen az bármi is, biztos vagyok abban, hogy felzaklatta őket. Ha viszont semmit nem láttak, annál jobb. Az éjszakai kirándulást meg kell majd magyarázni nekik, de abban mélységes a bizalmam, Clara megoldja a dolgot.
Nem akarok sokáig vacakolni, főleg, hogy semmilyen részletet nem tudok. A Genesist meghagyom Claranak, a gyerekeket azzal tudja áthozni, én pedig a Moto-ra ülök fel, aztán egyenesen Sao házáig hajtok, Claraval közvetlen mögöttem.
Minthogy a bejárat nincs beprogramozva a biometrikus adataim tárolására – miért lenne –, a csengő megérintésével jelzem a bent lévők számára, hogy itt vagyok, bízva abban, hogy Sao – vagy más – beenged.
Sao arcát meglátva a másodperc törtrésze alatt szaladnak össze a szemöldökeim a homlokomon.
- Jól vagy? – Joe miatt hívott, de ez nem jelenti azt, ne aggódnék miatta, különösen sérülését látva. Azt azonban egyelőre mellőzöm, hogy leálljak vele. Katona, ha úgy ítéli, egyelőre még bírja, akkor hajlamos vagyok elhinni neki, majdnem azonnal. Előbb még, a belépés és annak pillanatában, ahogy az elém táruló látványát felfogom, kiveszek a zsebemből egy toll méretű lámpát, a másik kezemből elengedem az orvosi táskát és az álla után nyúlok, közrefogva azt, amíg a pupilla reakcióit ellenőrzöm. Nyilvánvaló, hogy a fejét sérülés érte, ezért mielőtt az adrenalin fűtötte reakció elfedné valami nagyobb gond jelenlétét, tudni akarom, valóban nem Ő vagy Ő is igényli az azonnali segítséget.
- Hol van? – Értelemszerűen az, aki miatt idehívott, már amennyiben Saonak nincs szüksége egyelőre egyéb ellátásra. Ha mutatja az utat, követem, a földről felmarva a táskámat. Azt pedig még most sem tudom, milyen látvány fogad majd, mégis miféle állapotban van a férje. - Kihívtad a salvatort?

Aggódom a férjemért, de forr bennem annyi düh és indulat is irányába, hogy ne bírjak folyamatosan kezeimet tördelve mellette térdelni. Inkább fel s alá járkálok az előtérben, s pár percenként megállok mellette, hogy ellenőrizzem lélegzik-e, ver-e a szíve és közben reménykedem, hogy nem tér magához, míg Shane ide nem ér. A kamerát is többször csekkolom valamint a házunkhoz vezető utat is, így még a csengetés elébe tudok vágni hogy kinyissam az ajtót és bebocsássam rajta a testvéremet és a nejét.
Hajszálnyi kelletlenség van abban, ahogy sóhajom kiszusszan belőlem a nyitó kérdés hallatán. Szeretem azért, hogy felteszi és biztos is voltam abban, hogy így lesz ám ettől függetlenül boldogabb lennék - ha ugyan jelen helyzetben bármitől is megkerülhetne a boldogság szele - ha nem ezzel kezdtünk volna.
- Semmi bajom. Csak hirtelen álltam fel, megszédültem és nekiestem az asztal sarkának. Ideges voltam Joe miatt, biztosan az kezdte ki a vérnyomásomat. - állok elő magyarázattal, s csak remélni merem, hogy nem volt se túl sok se túl kevés. Nyilván ő a szakember és ha nagyon részletekbe menően szeretnék professzionális lenni ki fog világlani, hogy mennyire nyúlok is mellé ám hogyha túl felszínes lennék akkor inkább lenne hazugságszagú. Megpróbálom hát ennyi szövegbe beleinjektálni a tárgyalótermi meggyőzőkészségemet, hátha megyek vele valamire.
Gyűlölök hazudni a bátyámnak. Felfordul a gyomrom tőle, de most muszáj megtegyem. Hagyom viszont, hogy megvizsgáljon, mert bár tartok az újabb kérdések garmadától mégsem gondolom, hogy hamarabb szabadulnék a lehetőségtől, hogyha tiltakoznék.
- Wade szobájában vannak. Köszönöm, Clara. - biccentek sógornőm felé a hála szikráival tekintetem mélyén.
- A lépcső aljában fekszik. Lezuhant az emeletről. - tömör magyarázatot adok, egyelőre többre nem vagyok képes. Kérdését hallva vadul megrázom fejem, s ahogy szemhéjaimat szorosan lehunyom érzem, hogy a könnyek utat törnek szemzugom felé. Dühösen törlöm meg szemem.
- Nem lehet. Azért hívtalak téged, mert ha a salvatort invitálom a házamba akkor túl sok kérdés merülne fel, mely rossz fényt vetne a családunkra. Ha azt mondod nem szorul kórházi ellátásra akkor majd én ápolom. Elég lesz.. elégnek kell lennie.
Nem tudok többet mondani. hirtelen hallgatok el, mert még én is kihallom hangomból a remegést, márpedig semmi haszon nem származna abból, ha a bátyám megneszelné mekkora a baj. Rimánkodom a sors minden létező kezéhez, hogy Joera fog koncentrálni és az egészségi állapotára, s ennyiben hagyhatjuk, szőnyeg alá seperhetjük a beszélgetést. Egyelőre legalábbis.
Nem lábatlankodom, míg Shane a férjemet vizsgálja - aki mellesleg messziről bűzlik az alkoholtól, s a kifacsart testhelyzetéből ítélve minimum kiugrott a jobb válla (megpróbált megkapaszkodni a korlátban, de túlvitte a lendület), valamint mivel nem ébredt még fel talán jobban beüthette a fejét, mint amennyire azt a külsérelmi nyomai elárulják.. nem tudom. Él. Annyira jöttem rá, a többi ügyében találgatok - mellkasom előtt keresztbe font karokkal állok hátrébb a fal mellé, s onnan nézem a jelenetet, megpróbálva annyira kívülállónak mutatkozni, amennyire csak képes vagyok rá. Hátha így érzelmileg is távolmaradhatok valamiképp, s tudom fékezni a nyelvemet.
- Ha viszont muszáj mentőt hívni, akkor.. Van olyan szer, amit a szervezetébe juttatva el tudnánk feledtetni vele az elmúlt 12 -24 órát?
Nesze nekem összeszedettség. Már akkor megbánom, amikor feltettem a kérdést. Mégis ajkaimra tolullt, vissza már nem vonhatom. Legszívesebben elsüllyednék. Menekülésképp elindulok az étkező felé - az előtérből nyílik, szinte egyben van vele - hogy felseperjem a romokat, melyek a heves vitának mementójaként üvöltenek a világba. Ha ugyan Shane nem tartóztat fel.

Egyelőre nem áll szándékomban bármi komolyabbal kommentálni a hallottakat, egész egyszerűen azért, mert a prioritás mást diktál. Mindenesetre Sao történetét azért aggasztónak találom, mert ilyen extrém reakciót ritkán vált ki némi kis felállás miatti szédülés. Ha pedig nincs jól, az nem csak annyit jelent, majd egyedül megküzd vele, legyen bármi is. Katona, akárcsak én, kutya kötelessége utánajárni, ha szolgálatra nem alkalmas és itt az sem számít, hogy leginkább a bíróságon tölti a szolgálati idejének nagy részét.
- Pont úgy festesz, mint akinek nincs baja. - Morranással reagálok, mialatt a pupilla reakcióit figyelem és minthogy a hirtelen kapott fényre mindkettő azonnal összeszűkül, egyelőre várhat a továbbiakkal. Joeról viszont fogalmam sincs milyen állapotban van.
- Clara átviszi őket hozzánk, ma nálunk alszanak. – Jegyzem meg, ahogy a feleségem az instrukcióknak megfelelően elindul az unokaöcsém szobája felé. Tudom, hogy miattuk nem kell így aggódjunk, a lehető legjobb kezekben lesznek, amíg… nos, amíg a végére nem járunk annak, ami itt történt.
Biccentek Joe hollétével kapcsolatban. - Ülj le, megtalálom egyedül is. – Miután állítása szerint a húgom nem rég elájult, aminek köszönhetően pont olyan rózsásan fest, mint anyánk is annak idején – hasonlítanak egymásra nagyon, nem csoda, ha Ő villant be –, jobb lenne, ha nem ugrálna összevissza, hanem, letenné a hátsóját.
Arra feljebb moccannak a szemöldökeim, hogy nem hívta ki a salvatort, elvégre ha nagy a gond, minden perc számítana. Ráadásul a sok kérdés és a rossz fény, aminek az utolsónak kellene lennie, ami eszébe jusson jelen helyzetben.
- Egyelőre megnézem, de nem ígérem, hogy itthon maradhat. – Ennek több oka is van. Ha nagy a baj, kutya kötelességem kihívni őket. Joe élete is múlhat rajta, ami csak a kezdet azon a bizonyos képzeletbeli listán. Ráadásul nem csak orvosként kell egyébként is megtegyem, de a militaris tagjaként választásom sincs.
Joehoz érve az első, ami megcsap az elfogyasztott alkohol mennyiségének szaga. A figyelmemet azonban nem ez köti le a leginkább, hanem a testhelyzet, amiben fekszik, a válla állapota és annak a ténye, hogy még mindig eszméletlen. Mellétérdelek, kinyitom a táskám, először a pulzusát tapintom ki. Van neki, bár gyengébb, mint kellene. Ráteszek a csuklójára egy C-S007-es eszközt, hogy ellenőrizze az alapvető értékeit. Ez összecsatlakozik a lencsémmel, így az adatokat azonnal látom, amint a mérések megvannak és egyik sem tűnik túlságosan biztatónak. Időközben pedig a húgom újra megszólal. Nem fordulok felé, nem hagyom, hogy elvonja a figyelmem, egyelőre a férje állapota fontosabb, de ez nem jelenti azt ne hallottam volna, amit kérdezett és azt sem, nem tartom teljes őrültségnek már magát a gondolatot is.
- Magyarázattal tartozol, de nem most. – Mindenre is értem, tekintettel arra, hogy engem rángatott ide és nem mást.
Mindeközben ellenőrzöm az eszméletlenül fekvő férfi pupilláit is, az egyik reagál, a másik nem úgy, ahogy kellene, innentől fogva pedig nincs helye a további szarakodásnak. Sajnálom húgi.
A lencsém segítségével hívást indítok a segélyvonal felé, az első búgást követően válaszol a másik felén ülő.
- Gregor hadnagy, militaris, az azonosító számom SG07-19216-H. Baleset történt a Perry rezidencián, James Oliver Eugene Perry eszméletlenül fekszik a földön. Átküldöm a  C-S007-tel mért értékeit, most. A bal pupilla nem reaktív. A jobb váll diszlokált. Salvator egységet kérek a helyszínre. – A lehető legrövidebben és -informatívabban fogalmazom össze, amit nekik tudni kell. Nagyjából 3-5 perc, amíg kiérnek. A vonal bontásra kerül.
Jelenleg túl sokat nem tudok tenni a sógoromért egy gyógyszer koktél beadását leszámítva, amely stabilizálni hivatott az állapotát. Többet majd akkor, ha a teljes teste szkennelésre került és kiderül pontosan mekkora is a baj, amiben szemben állunk. Még áttapintom a hasfalát, belső vérzés nyomait keresve, de az egyelőre puha és betapintható, ami jó jelnek számít.
- Ha elvitték Joet, szólok Claranak, hogy menjenek. Be akarsz menni vele? – A férjére célzok. Akárhogyan dönt, mindenképpen hosszú éjszakának néz elébe, ez már teljesen biztos. Mivel jelenleg nincs ordo egység a városban, beletelik némi időbe, amíg kiérnek kérdezősködni. Ide vagy a kórházba, mindegy. - Nem ártana téged is alaposabban megvizsgálni, ha már itt tartunk.

Vártam valami hasonló megjegyzést. Én is tennék a helyében, nem hibáztathatom és nem is teszem. Feleslegesnek vélem ezen a ponton akár csak egy bólintással vagy fejrázással vagy béármilyen más nonverbális jellel kommentáljam az amúgy éledő makacs hallgatásomat. Elárultam, amit el kellett - hazugság volt, igen, így is nagyobb annál, mint amit szerettem volna eszközölni - hát a továbbiakban inkább a praktikumra koncentrálok. Ahogy teszem azt évek óta. Magamba rejtem a sérüléseket a lelkemen éppen úgy, ahogyan általában a testemen éktelenkedő foltokat is el tudom rejteni. Utóbbi ma nem sikerült. Túl messzire mentél, Joe és magaddal rántottál engem is..
- Igen, uram. - szorítom pengevékonyra ajkaimat, s bár nem szándékosan, de kiszalad a számon a hivatalos beleegyezés. Alulról a második lépcsőfokra telepszem le, terpeszbe tárt térdeimre támaszkodom alkarjaimmal, s lehajtom fejemet. Nem azért, mert rosszul lennék, hanem azért, mert nem bírom a látványt. És mert úgy érzem, hogy agyon nyom a történtek súlya felülről. az is csoda, hogy nem hevertem hasra a talajon, s nem hagyom, hogy képzeletben palacsintává lapítson minden nehézség. Persze, hogy nem hagyom. Mert nem így neveltek.
- Tudom, hogy nem ígérheted. Felejtsd el, hogy javasoltam. Sajnálom, hogy belekevertelek.
Hangom enyhén reszelős, de egyébként megfelelőképpen érzelemmentesre sikerül ahhoz, hogy ne szégyelljem miatta magam. Mire megszólalok már egyenes a tartásom ültemben is, lélektükreim mélyn a kétségbeesést a szomorúság és a kötelességtudat (valamint a bűntudat is) festi cirmossá.
Figyelem a mozdulatait, mintha tanulni akarnék belőlük. auztán egy ponton nem bírom tovább, s miután így is eszehagyott kérdés szaladt ki a számon inkább az előbbi megadó beleegyezés helyett felkelek a lépcsőről és takarítással próbálom lefoglalni magam. Amikor viszont a ház éji csendjébe szinte villámként hasítanak professzionális szavai megdermedek a mozdulataimban egy pillanatra.
Szaggatottan veszem a levegőt, alig látom a cserepeket, melyeket a lapátra igyekszem terelni a partvissal. Érzem, hogy rászorulnak ujjaim a nyélre, nem kell odanézzem és látom azt is, hogy elfehérednek az erőlködésben ujjbegyeim. Nem hagyom viszont abba teljesen a munkát, akkurátusan folytatom, s addig nem vagyok hajlandó semmi esetre sem megállni, míg az utolsó nyomot is a szemetesbe nem tüntettem el. Nem telik két percbe sem.
- Jobb volna, ha nem tenném. Nem nyilvános helyen szeretnék megfelelni a kérdéseiknek. El fognak kísérni mellőle ígyis-úgyis.
Hogy miért mondom? A jog útvesztőit járom, tudom. Katonaként nem fogok hazudni, márpedig lelöktem a férjemet a lépcsőn, s ez az önvédelmet figyelembe véve is súlyos testi sértésnek minősül, amit ki kell vizsgáljanak sokkal komolyabban. Tudtam, amikor felhívtam Shanet. Talán nem is arra vágytam, hogy eltusolja velem, hanem arra, hogy egyszerűen.. itt legyen. Ő legyen itt velem.
- Lelöktem, ezt jobb ha tudod.
Az igazság többi része képtelen ajkaimra tolulni. Egyrészt azért, mert túl sok éve rejtegetem, másrészt pedig azért, mert hallom a hangomat megremegni, s nem akarok sírni mire ideérnek az illetékesek. Így is elég szégyent hoztam a családra a tettemmel. A gyengeséggel már nem vagyok hajlandó tetézni a bajt. Hát nem magyarázkodom tovább csak méltóságom utolsó morzsáit összeszedve leroskadok az egyik székre, ami mellett álltam eddig.
- Nincs baj, csak a számat érzem, de majd elmúlik. Nem estem el.
Könyörgöm ne nekem kelljen kimondanom. Értsd meg ennyiből. Kérlek szépen. Nem megy megmagyarázzam még.

Élesen emelem rá egy pillanatra a tekintetem, ahogy inkább a rangomnak, semmint nekem válaszol. Szóvá nem teszem a dolgot, legalább szót fogad és leül, ahogy azt mondtam neki, bár parancsba nem adtam. Egyelőre.
- Inkább engem, mint mást. – Nem dörgölöm az orra, sosem tenném, de mindketten tudjuk, hogy nem ez az első, ha bajban van, itt vagyok. Majdhogynem pelenkás korunk óta így van, az lenne a furcsa, ha másként alakult volna hirtelen. Ettől függetlenül azonban, ha úgy ítélem, hogy a földön kiterültnek kell a komolyabb segítség és kórházi ellátás, azt fogja megkapni. Kétlem ebben lenne a számára bármi új.
Kesztyűket húzva látok neki, hogy átvizsgáljam a sérültet, kezdve az alapvetőekkel. A légutak tiszták, a tüdőhangok is azok, amikor eljutok oda, hogy ellenőrizzem őket. Ez legalább mind jó, de van más, ami aggasztó vele kapcsolatban, nem is kicsit. Nincs más választásom, minthogy kihívjam a salvatort és Joet mielőbb kórházba szállítani. Úgy van esélye, így megjósolhatatlan.
Közben hallom és a perifériámon látom is, hogy elkezd ügyködni, felteszem le kell kösse magát – bár jobb lenne, ha nyugton maradna a hátsófelén –, és ennek tudható be a két kézzel való ténykedés és nem egy takarító robot beindítása.
Röviden biccentek egyet. Megértettem, hogy nem akar vele bemenni a kórházba és azt is, hogy nem kíván mások szeme láttára felelni majd az ordo kérdéseire a baleset kapcsán. Mert egyelőre így tűnik a férje esete, a logika legalábbis ezt diktálja anélkül, hogy különösebben bármiféle feltételezésbe kellene bocsátkoznom, ami egyébként sem a szokásom. Érezhetően illuminált állapotban van, amit a csuklójára tett eszköz is megerősített már, a rákent vér alapján a véralkoholja az eget súrolja gyakorlatilag.
Azonban a logika és a nyilvánvaló diktálta körülményeket egyetlen pillanat alatt teszi semmissé a következő megszólalásával. Megfeszítem az állkapcsomat és emlékeztetnem kell magamat, hogy az orromon kipréselt levegővel megtartsam a higgadtságomat. Pedig kurvára nem vagyok az, főleg nem azután, amit csak így idevágott.
- Véletlenül. Igaz?! – Megnyomom a kérdést, bár inkább figyelmeztetésnek hallatszik. Bármi történt itt, nem biztos, hogy az a legjobb, ha bevallja az egészet itt és most nekem. Nem csak a fivére vagyok, de katona is bassza meg, ráadásul magasabb rendfokozatban nála, ami megköveteli tőlem, nekem kell józan észnél maradni és nem ostobaságot elkövetni. Az pedig kurvára nem lesz egyszerű, ha olyan helyzetbe hoz, amelyben arra kényszerít, olyat tegyek, ami ellene megy mindennek, ami iránt elkötelezett vagyok. Ez rohadtul nem arról szól, ne lehetne őszinte hozzám, lehet, de annak a vallomásnak jobban örülnék akkor, ha már túl vagyunk az ordo kötelező körein. Az viszont fel sem merül bennem, ne lett volna rá jó oka, hogy ezt tegye. Az arcát látva pedig annak ellenére, hogy gyűlölök találgatni, mi történt, mégis gyorsabban áll össze a kép, mint azt szeretném. Ehhez pedig már csak kiegészítésként érkezik, ahogy megerősíti mindazt, ami a koponyám falát kezdi ütlegelni.
- Mióta? – Röviden, a fogaim között szűrve kérdezem. Az ilyen sosem azonnal eszkalálódik ezzé, soknak kell ahhoz megtörténnie, hogy idáig jussanak, ahol most vannak. Hogy a képe olyan, amit bokszzsáknak használtak, a férje pedig kicsavart pozícióban, eszméletlenül és lehetséges agyi sérüléssel heverjen a padlón. Vagyis hosszú ideje hazudik. Azok után, amiben Ő is felnőtt. Azok után, hogy az ilyen szart én kaptam be helyette és anyánk helyett a generálistól annak idején azért, hogy Nekik ne kelljen…
Kurva sokat ért, ahogy látom.

Könnyebb volt abba kapaszkodjam, hogy felettem állóként abszolváljam a kérést. Egyszerűen így távolabb tudtam maradni tőle, s engedelmesebb oldalam jött elő. Mert talán bátyámként igaza volt és tényleg jobb volt, hogy leültem. Nem tudom. Ülök, de úgy érzem minden tagom zsibong, megy alattam a talaj, mennék vele.. bele a semmibe. Nehezemre is esik megülni a hátsó felemen.
- Köszönöm. Clarának is. Hálás vagyok. - darálom a szavakat, mintha muszáj lenne utat találjanak belőlem. Érzelem ugyan nem sok szorul mögéjük, azt inkább magamba zárom, de nem szoktam a levegőbe beszélni. Tényleg hálás vagyok érte, értük. S azért, hogy rájuk tényleg bármikor számíthattam eddig is.
Megszámolni sem tudom hány alkalommal menekítettem hozzájuk a gyerekeket, amikor előre sejtettem, hogy Joe nem lesz józan amikor hazaér. Hagytam, hogy kiélje rajtam a hajlamait, de nem hagyhattam, hogy ezt vagy Arwen vagy Wade megneszelje. Persze előfordult, de igyekeztem mindig eltakarítani a lelki romokat is, ahogyan a fizikai részekre is nagyon odafigyeltem. Egészen máig nem is volt ennyire nehéz.
Tevékenységbe ölöm a bennem tomboló vihart, muszáj valamit csináljak és momentán nem lenne kielégítő robotikára bíznom magam. Könnyebb és gyorsabb igen, de jobb semmiképp. Egyszerűen szükségem van erre. S arról hogy mennyire csak akkor szerzek tudomást én magam is, amikor végighallgatom a salvator kihívására vonatkozó beszélgetést. Melyre számítottam, mely mégis.. gyomoszájon vág.
A kérdése olyan váratlanul és olyan rosszul érint, hogy első gondolattal majdnem visszahajítom a földre a szemetes lapátra összegyűjtött szilánkokat. Végül daccal összeszorított fogsorral megyek el a kukáig, kimérten nyitom fel a fedelét, s elmerülök a cserépcsörgésben inkább, semmint csípőből válaszoljak a bátyámnak.
- Természetesen. Szeretem őt, Shane. Sose bántanám szándékosan.
Szívesen hozzátenném, hogy önvédelem volt, le akart lökni és ahogy kapaszkodott belém és én megfordultam úgy kellett lerázzam magamról, s nem volt mögötte korlát. Hittem, hogy van, hogy csak annak lököm neki. Nem így akartam, tényleg nem. De ha ebbe belemennék akkor nem tudnám megállni összeomlás nélkül, s a mai este folyamán sokadjára kell fegyelmezzem magam és tudatosan elapasztani feltörni kívánó könnyeimet.
Hüvelyk- és középsőujjammal egyszerre dörzsölöm meg mindkét szememet. Felpillantanék rá ültemből, de meghallva azt az egy kérdőre vonó szót inkább tenyereimbe temetem arcomat. Hosszú, súlyos sóhaj szakad fel belőlem, próbálom kisóhajtani a fájdalmamat, de szinte hallom az összedőlő kártyavár lapjainak hangját fejemben.
Évek óta épetgetem magamban a hazugságokat, tagadom a nyilvánvalót és a házunk falai között tartom a hányingerkeltő igazságot, erre most ilyen röviden odakínált kérdés lesz az, melyre nem tudok tovább hazudni. Vagyis tudni tudnék, de ugyanannyira nem akarok, amennyire igazat mondani sem. Előveszem hát az egyetlen létező választ - mely tulajdonképpen nem válasz - ami eszembe jut.
- Számít?
Megtörten pillantok fel rá, ellököm magam a széktől, felkelek hogy odasétáljak melléjük, s letérdeljek Joe teste mellé. A haragom még él és lobog, de kezdi eltemetni az aggodalom és a bűntudat, hát muszáj tennem valamit. Megérintem a homlokát, mint a gyerekekét mikor lázasan fekszenek. Lehajolva csókot hintek rá, s szinte fel sem tűnik hogy pár könnycseppemet is az egyszerre gyűlölt egyszerre szeretett orcán hagyom.
Felhúzom térdeimet ültemben, átkarolom őket és rájuk támasztom államat. Nem nézek ki harminchárom éves, felnőtt nőnek. Sokkal inkább vagyok kislány aki segélykérőn pillant fel bátyjára, s aki nem tudja mit kéne mondania mégis ömleni kezdenek belőle a szavak.
- Nem tehet róla, nem akar bántani. Csak az alkohol az oka, semmi más. Jó ember, Shane. Még mindig ugyanaz a csodálatos ember, akihez hozzámentem csak épp.. problémái vannak és én már nem tudom hogy segítsek neki. Mikor érnek ide?

Megingatom a fejemet. Nincs szükségem a hálájára, sosem volt. Nem érdemlek sem én, sem pedig a nejem különösebb köszönetet azért, mert az alapvetőt teljesítjük. Ő a családom része, innentől fogva pedig a minimum, hogy mellette állok, mindegy miről legyen szó. Beleértve ebbe azt is, amiről még nem tudok.
A férje stabil állapotáról való gondoskodás és az általa a romok eltakarítása közepette jut el azon vallomás megtételéig, amelyet kurvára nem kívántam hallani és nem azért, mert most akarnék neki hátat fordítani – rohadtul nem fogok – vagy mert jobban tetszene, ha hazugságra adná a fejét. Ettől azonban még nem állunk azon a ponton, amikor bármiféle hülyeség véghezvitele teljes mértékig indokolt lenne annak az oltárán, ha kell, a halálba vonulnék érte (is). A vérem, alapvető, hogy megtenném, de nincs halálvágyam ezzel együtt sem.
Az Ő érdekét diktálja, hogy arról erősítsen meg a bevallottal kapcsolatban, amely alapvetően változtatja meg a helyzet fekvését. A véletlen ugyanis nem szándékos sosem. Értelemszerű.
- Ez esetben baleset történt és pont. – Kategorikusan, parancsszerűen jelentem ki és bízom abban, van annyi esze, hogy kiértse ebből a lényeget. Miatta, nem miattam. - Ezt pedig leszel szíves az ordonak is kihangsúlyozni és nem dramatizálva előadni a történteket úgy, mint az előbb tetted. Megértette, őrmester?! – Nem fordítom felé a képemet, mert a férjét igyekszem olyan állapotban tartani, hogy a salvator be tudja vinni a kórházba, amikor kiérkeznek. Egyáltalán nem rezzen meg a hangom, egy fél pillanat erejéig sem és kimarad belőle minden testvéri viszonyra utaló szín is. Nem véletlenül szólítom meg akként, ahogyan.
Visszakérdezésére haraghullám ömlik szét bennem és fodrozódik a bőröm alatt, nem csekély mértékben. Ha számára ez egyáltalán nem számít, az sokat elmond róla és rólunk is egyaránt, a telibe szart testvéri viszonyunkat illetően. Egyelőre még nem reagálok neki, hagyom, hogy kifejtse, amit még mondani szándékozik, remélve azt, hogy bármiféle elfogadható magyarázatot ad.
...nem sikerül neki. Mert amit összehord, minden, csak épp rohadtul nem az, ami bármiféle magyarázatot adna akármire is. A haragomat pedig egyenesen düh fonja körbe, tovább fokozva a már meglévő hangulatomat.
Bazd meg Saoirse.
- Igazad van, mi a fasznak számítana, hogy mióta vereted magad péppé. Wadere és Arwenre is áttért már? Vagy az sem számít esetleg, ahogy esetedben sem, mióta játszod el anyánk hű szerepét. - Ingatom meg a fejemet. Ezt mindketten egyformán jól ismerjük ugyebár. - Elvégre jó ember, csak problémás. Remélem ezzel a beszéddel készülsz arra az esetre is, amikor a fiadból vagy a lányodból veri ki a szart is. Apu nem tehet róla, csodálatos egy ember. – Nyers vagyok, durva és kibaszottul nem érdekel. Pontosan azért, amin mind a ketten átmentünk, beleértve ebbe harmadikként Stephent is.
Ahogy pedig befejezem, úgy csengetnek az ajtón. Felteszem a salvator ért ki, végszóra.

Sosem képzeltem el hogyan tálalnám a helyzetet Shanenek. Nem volt a fejemben semmiféle manifesztációja ennek a szituációnak, de az mégis olyan magától értetődőn rezeg bőröm alá, hogy mennyire pattog közöttünk feszülten a levegő. Mikor az ő ajkairól is lepereg a katonai rangom hosszan szívom be orromon a levegőt, pengevékonyra szorított ajkakkal bólintok, s a szalutálást csak azért nem abszolválom, mert még nem tettem helyére kezemből a szemétlapátot és a partvist. Amit egyébként időközben mintegy pótcselekvésként megteszek mielőtt lezuhannék a székre.
- Meg, hadnagy.
Érteni, megérteni és elfogadni a jelentéstartalmat három homlokegyenest különböző dolog. Szinte érzem, ahogyan verekszenek egytekervényeim között és versengnek a fennmaradásért. Tudom, hogy baleset volt. Ettől függetlenül az is tény, hogy lelöktem őt és talán maradandó károsodásokat okoztam neki mindazzal, hogy először ebben a rohadt súlyos hat évben nem hagytam magam, nem rendelődtem alá neki. Bűntudatom van, ugyanakkor dühös is vagyok. Féltem őt és félek is hogy tönkretesz ami történt. Mert hogyha nem az én oldalamra áll a jog útvesztője - minden csak pénz kérdése, ebben dolgozom, tudom hogy megy a tiszta és nem tiszta ügymenet is és Joe nagyon meggyőző tud lenni, amellett nem is származik vagyontalan családból, egzisztenciálisan is magasra kvalifikált - akkor komolyan tönkremehet az életem. S bármennyire is tudom, hogy nem emelt sosem kezet a gyermekeire nem vagyok biztos abban, hogyha ő nevelné őket akkor soha nem jutna el a helyzet odáig, hogy megtegye. És ez ijeszt, sokkal jobban mint az, hogy netalán én meghurcoltattatok.
Apró parázzsal kezdődik, annyi csak mely mellkasom közepén lobot vet, de mire Shane a mondandója végére ér úgy érzem lángolok legbelül. Hirtelen pattanok fel, majd mégsem indulok semerre csak rámarkolok a szék támlájára, mintha ugyan ebbe a mozdulatba tudnám földelni minden feszültségemet.
- Soha, de soha nem emelt rájuk kezet. Nem is engedtem volna és nem is engedném. Felháborít a feltételezés. Egyébként hat éve, hogyha annyira tudni szeretnéd. De nem volt mindig ennyire durva. Lám, itt az eredménye annak, amikor átlépte a határokat. Ezt kellett volna tegyem korábban? Hasznára lettem volna a gyerekeimnek vele? Hagytam magam, igen. De nem gyengeségből, akármit is hiszel. Lehet, hogy a te szemedben szar döntést hoztam, de hogyha lefőtt az agyvized és hajlandó vagy elgondolkodni rajta, akkor tán mögé nézve megértesz dolgokat.
Szégyelltem, Shane. A gyengeségemet, a helyzetet. Miért nem vagy képes megérteni?!
Megszakítom a verbális tombolásomat annyi időre, míg belezuhanok a férjem állapotának tudomásulvételébe, s hagyom magamon végigömleni a sajnálatot megyre egyébként én magam is kurvára rászorulnék.
- Egyébként pedig ő a férjem. Semmi akadálya annak, hogy az legyen. Lényeges hát, hogy mit művel a színfalak között? Min változtatott volna, hogyha korábban tudod? - szájhúzós a kérdés, de válaszra talán nem jut idő, mert eljött a pillanat, amikor a kiérkező egységeket be kell eresszem a házba.
Fél kézzel kihúzom hajamból a gumit, újracopfolom tincseimet, hogy legalább mérsékelten csökkentsek ziláltságomon mielőtt szálfaegyenes tartással bebocsátom a bebocsátanivaló személyeket.
- Arra. - utat mutatok a sérült felé, majd hogyha én kerülök terítékre, akkor az étkező irányába inditálom - invitálás.. viccnek is rossz - az ordot. Hadd ne zavarjuk a salvator ténykedését, akiket Shane fog informálni bizonyára, elvégre ő a szakavatott.

Parancs, értettem. Ez lett volna az a válasz, ami azt a megnyugvást hozza, valóban megértette, amit közöltem vele. Mert érezzen bármilyen felelősséget is azzal kapcsolatban, ami történt, ha baleset volt, az ordonak elég ennyit tudnia. Nincs szükség másra, főleg nem olyasmire, amellyel önmagát kompromittálja és ássa el előre. Két gyereke van, nem ártana rájuk is gondolni, amikor elönti a fene nagy őszinteség hulláma.
Az pedig dühös vagyok rá, nem kifejezés. Pontosan azért, mert átélte, amit én is, mert látta, mit tett velünk a generális és, hogy mindazok után egy ugyanolyan alak védelmére kel, mint amilyen ő is… anyánk beleroppant ebbe, láthatóan követni akarja, önként, védve a földön heverőt. Sosem csalódtam a saját testvéremben akkorát, mint most benne.
Mindez a kavalkád pedig egyre keserűbb lesz. Hat éve. Hat éve hazudsz a pofámba, a családodéba és még mindig van képed mentegetni őt és magadat.
- Magaddal szemben engedted, Saoirse. Lett volna lehetőséged tenni ellene, de te döntöttél úgy, hogy nem teszed. Annál gyengébb kifogást pedig, hogy ő a férjed, keresve sem találhattál volna, gratulálok. – Jelenthette volna, ha már arra érdemtelennek találta Stephent és engem is, hogy elmondja. Mert abban biztos vagyok, Steph sem tudott róla, nem hagyta volna, hogy hat évig ez menjen. Elválasztották volna a férjétől, szóval, jah, igenis kibaszottul számít, mit művelt az úgynevezett rohadt színfalak mögött helyett az otthonukban.
A kiérkezőkkel röviden és tömören közlöm, amit a földön heverőről tudniuk kell. Szakszerű mozdulatokkal hozzál szállítható állapotba és néhány percen belül már a kórház felé száguldanak vele. Nem kísérem el őket, vannak elegen körülötte, akik tudják  mit tegyenek.
- Szólok Claranak, hogy indulhatnak. Kell pár perc előtte vagy nem akarod, hogy így lássanak. Vagy már megszokták az elmúlt hat év alatt? – Dühös vagyok rá. Nagyon. Jobb volna, ha nem hozná a frászt a gyerekeire azzal, ahogy a képe fest, de Ő az anyjuk, hát döntse el Ő, hogy mit akar. Akármit mondd, aszerint várok vagy nem és megyek fel az emeletre, hogy jelezzem a szobában kuporgóknak, mehetnek. Wade hajába beleborzolok, Arwen csak elsétál mellettem. Clara kézfejét egy pillanatra megszorítom finoman, ahogy követi a gyerekseregletet. Egyelőre nem avatom be semmibe, nem a srácok előtt és biztos vagyok abban, megérti.
A távozásuk után nem maradt sok időnk hátra. A kórház hivatalból jelenti az ordonak a balesetet, ki fognak jönni, de idő, mire egy egységet ide küldenek Tartarusból.
- Hajlandó vagy elmondani, mi történt? – Térek vissza a húgomhoz, legalább egyszer legyen esélye végigmenni a történteken, lehetőleg úgy, ahogy azt majd az ordonak is elő akarja adni.

Nyilvánvalóan a kelletlenségem és a helyzet faramucisága - meg az, hogy bár felettem áll, de ebben a szituációban pont rohadtul nem kellene ezeket a köröket fussuk - csalhatja félre a protokolláris szabványosságomat, s mondat velem más szavakat a parancson és értettemen felül. Vagyis inkább kívül. Mindkettőnk nagy szerencséje, hogy nem fedd meg érte, mert bár így sem lovagol épp a naplemente felé kedélyesen ez a beszélgetés - ha nevezhető annak egyáltalán az események folyásában egymáshoz intézett szóáradatunk - úgy mélyebb lyukat ásna a családi kötelékben a kelleténél az alakuló.
- Mint látod senki sem tökéletes ebben a családban. - marok oda cseppet sem rejtve véka alá, hogy momentán őt magát sem tartom annak. A felháborodását nem érzem annyira jogosnak, amennyire megperzsel vele és bármennyire is szeretnék - nem, nagyon nem szeretnék - higgadtan válaszolni rá nekem sem megy. Olybá tűnik számomra, hogy azt hiszi ez nekem egyszerű. Hogy könnyen rejtegettem az igazságot ennyi év alatt. Mélységesen elszomorít és fel is háborít az, hogy úgy érzem esze ágában sincs megérteni. Hát persze. Mert legkönnyebb vádaskodni és nem látni túl a traumáninkon, igaz, Shane? Nekem is vannak, nemcsak neked. De a régebbi múlttól nem lesz a közelebbi múlt kevésbé szarszagú.
Nem jut időm mélyebben belemenni a keserű mocsárba, mert a megérkező salvator egységnek nyitnom kell, utat kell mutatnom és ki is kell keverednem az útjukból. Könnyebbnek tűnik a mozgás levezetése fejben, mint amennyire kivitelezni sikerül. Úgy érzem ólomból vannak a tagjaim és csak remélni tudom, hogy marad valamennyi méltóság a közlekedési módomban, ha már az arcom állapotában - és a férjemében sem - nincs semmi méltó.
- Nem volt mit megszokjanak. Sosem láttak így, mert sosem szabadult el ennyire az események sora. Éppen ezért most sem szeretném, hogyha látnának. Mondd Clarának, hogyha kérdeznék mondja meg nekik, hogy az apjukkal kellett menjek. A hálóban leszek, amíg elmennek. - én is tudok kiemelni a mondandómban epetelt szavakat, sikerül is hát reflektáljak velük bátyám mondandójára. Egyszeriben érzem magam mocskosul kimerültnek és őrült mód tombolónak is, éppen ezért még jól is jön, hogy egy kicsit bevonulhatok a hálószobánkba és a magamra csukott ajtó mögött egyszerűen megtehetem, hogy az ágy végében a földre roskadjak. Hátamat a támlának vetve hagyom, hogy a könnyek utat találjanak maguknak lélektükreim mélyéről, s csak akkor törlöm le őket kézfejemmel dacosan, amikor meghallom, hogy már nem vagyok egyedül.
Lenyelem a fejemben megszülető, gyerekes visszavágásokat, melyek úgy kezdődhetnének, hogy "amennyiben te hajlandó vagy.." vagy és úgy folytatódhatnának hogy "..nem ítélkezni" vagy "..bátyjként meghallgatni" és melléjük gyömöszölöm a visszakérdezés igényét is arra vonatkozón, hogy mégis mennyire részletesen kíváncsi a történetre. Bekapcsol bennem a lényeglátás és mindaz a vonalasság, melyet egy katonacsaládban magára tud szedni bárki, s meglehetősen gépies tényszerűséggel kezdek bele a felvázolásba. Közben mintegy remélem, hogy leül mellém, de nem koldulok társaságért azzal, hogy hívogatón megérintsem a talajt magam mellett.
- Ebédelni ment az üzlettársaival. Részegen jött haza, már majdnem vacsoraidő volt. Tudtam, hogy így lesz, a gyerekeknek fent terítettem a szobájukban mondván, hogy ma este piknikezzenek kicsit, jó móka lesz. Leültünk enni, kettesben. Aperitífre vágyott, de nem töltöttem neki. Ezen háborodott fel először, a tányérom bánta, melyet lesepert az asztalról. Kettőt ivott egy helyett. - a bűntudat szikráját érzem megbicsaklani hangomban ezért egy pillanatra abbahagyom. Nehezen, de sikerült kiverjem fejemből a gondolatot, mely szerint én vagyok a hibás. Hiszen ha töltök neki akkor csak eggyel több ital csörgedezett volna vérében így viszont megágyaztam egy másodiknak is.
- Később a harmadikat kivettem a kezéből és a mosogatóba öntöttem. Közöltem vele, hogyha ennyit iszik biztos lehet benne, hogy nem kap többet egy csóknál a minap. Akkor emelt rám kezet. Később ő a kanapén folytatta az ivást tovább mikor beleunt abba, hogy folyton elutasítom közeledését én pedig dolgozni próbáltam. Először a konyhaasztalnál ülve, utána a dolgozószobában. De feljött utánam. Továbbra is azt akarta, hogy lássam el feleségi kötelességeimet én pedig nem voltam rá hajlandó. Dühös voltam, Shane. Dühösebb, mint valaha. Mert sosem ütött még ekkorát, sosem sebzett ekkorát és.. - nagyot nyelek, lemondón legyintek. - ..nem érdekes. Felejtsd el. - eddig a bátyámra néztem, de most elfordítom egy pillanatra a fejem, míg sikerül magamba nyeljem az úgyse érdekel mi volt eddig, igaz? könnyeit.
- Nem akartam zajt csapni ezért követtem kifelé a szobából inkább, mint hogy kirángasson csörtetve. Talán kellett volna engednem neki mást is, de nem bírtam rávenni magam. Újra és újra elutasítottam, de nem akartam kezet emelni rá. A dühét viszont szítottam, hát elég ködös lett benne a vadűllat ahhoz, hogy ne lepjen meg amikor a lépcsőkorlátot éreztem a hátamba nyomódni. Reflex volt. Fordultam egyet, hogy lerázzam magamról, hogy ő kerüljön az én helyzetembe és fölébe kerekedhessek, ám ott már nem volt korlát. Nem tudom miért engedett el. Talán megdöbbent, hogy ellenállok. Talán hirtelen vágta fejbe az alkohol és nem tudta kontrollálni magát. Talán nem is akart kapaszkodni belém tovább, de.. meglöktem és lezuhant. Nem tudtam utánakapni. Én.. - tenyereimbe temetem arcomat, rejtve szégyenem minden szikráját. Vállaim rázkódásából láthatja, hogy végighullámzik rajtam a zokogás, de tudatosan fojtom el annyira, hogy amint felemelem fejem teljesen száraz szemekkel nézhessek a testvérem arcába.
- Baleset volt. - de ettől még fáj.. nem érted? Úgy sajnálom, hogy sajnálom őt, Shane!