Senator Craig otthona

- Bölcs és óvatos válasz, Miss Cooper. - Nem kifejezetten piszkálni akarom a kijelentéssel, de valahol az is ott húzódik a képemre mázolódó mosoly mögött. Nem a hűsége kérdőjeleződött meg, csupán a gondolatára voltam kíváncsi. Az egyenlőség fogalma a történelemkönyvekben valahol ott van és valóban látni a mindennapokban is bizonyos mértékben, de minden más tekintetben nem a társadalmunk sajátja, legalábbis nem annak szó szoros változatában vagy jelentésében.
Mindent, amit összeszedett és lelkesen, már-már szenvedélyesen meg kívánt mutatni az egésszel kapcsolatban valakinek, aki hajlandó volt meghallgatni, átmentek a saját eszközömre, később átnézem alaposabban az információi hitelességét is, de az nem most azonnal fog megtörténni. Amint az adatátvitel megtörtént, visszanyújtom a tabletet a számára.
- Ezt örömmel hallom és ha a jövőben bármikor szüksége volna erre, keressen fel. - Nem toldom hozzá a folyosón rendezett jelenet helyett, legalábbis nem hangosan kimondva. Lelkesebben térek át az estéje terveit firtatva, főként, hogy vele ellentétben én már tudomni vélem, hol és mivel fogja elfoglalni magát a kérdéses intervallumban.
- Nos, ez igazán remek, ebben az esetben ott találkozunk. - Amint azt már ő maga is realizálta. Ahogy feláll a fotelből az ajtó felé kísérem, viszonozva az elköszönését pedig visszatérek a napi teendőimhez, aminek a listája sosem lesz rövidebb azzal, ha bármit letudok belőlük.

[…]

7pm körül

A Lotus Albus bejáratánál egy az uniformjáról azonnal felismerhető vexilla katona áll, egyetlen feladattal; amint megérkezik Lara Cooper kisasszony, lépjen oda hozzá adja át a kisasszonynak címzettet majd aszerint cselekedjen, amilyen választ kapni fog.
- Miss Cooper, Senator Craig ma este nem tud itt megjelenni, de meghagyta, adjam át ezt önnek. - Az eszköz kijelzőjén egy díszes elektronikus boríték jelenik meg, cirkalmas betűkkel feltüntetve a nő nevét, amely érintést követően, ujjlenyomat érzékelésre nyitja fel magát a képernyőn és alakul át a tartalmazó üzenetté:

Miss Cooper,
Legnagyobb sajnálatomra a megbeszéltekhez az este folyamán nem tudom tartani magam. Engesztelésképpen kérem engedje meg, hogy a találkozó helyszínét a vacsorával együtt áttegyem rezidenciám falai közé. Ezen üzenet kézbesítője idekíséri, a találkozó után pedig haza, amennyiben ez Önnek is megfelel.

Senator Craig

A katona kivárja a nő válaszát és amennyiben hajlandó elfogadni a program megváltozott helyét, úgy a járműjéhez kíséri.
A sentaori rezidencia minden tekintetben hű ahhoz az elképzeléshez, ami bárki fejében megfordulna a kapcsán. Természetesen az épület kívülről is impozáns, a nappali pedig egyenesen lenyűgöző. Az épület tetejére helyezett medence alatt található, a mennyezet anyaga teljesen transzparens tulajdonságának köszönhetően a víz alulról mindig látható. A helyiség két szintes, a bútorokon túl pedig művészeti alkotásoknak is helyet ad. A teljes enteriőrt a fennmaradt képek és információk alapján, a klasszikusnak bélyegzett stílus mintájára készítették el személyre szabottan még egy korábbi senator – felmenő a családban – számára. A rezidencia azóta öröklődik apáról fiúra. Noha a dizájn látványosan megtagad mindent, ami manapság modernnek vagy megszokottnak lehetne bélyegezhető és a bolygó nyersanyag készlete teljes mértékig lehetővé tette az ilyen jellegű kialakítást, maga az otthon egyáltalán nem mellőz semmiféle technikai vívmányt, amit a mindennapokban használnak. Az érkező vendéget ebbe a helyiségbe kísérik be és hagyják magára néhány percre.

A tárgyalást még befejezem, aminek okán nem tudtam az étterembe átmenni, ahogyan azt eredetileg terveztem. Ezt követően azonban nem áll szándékomban mással foglalkozni a következő pár óra ideje alatt, mint azzal, akinek érkeztéről rövid bejövő értesítés tájékoztatott jó pár hosszúra nyújtott momentum alatt.
- Miss Cooper, öröm látni! - Lépek be a helyiségbe a dolgozószobát a nappalival összekötő folyosóról. - Remélem nem okoztam túlságosan nagy kellemetlenséget, de minden más esetben le kellett volna mondanom ezt a találkozót. Így azonban nem kényszerültünk rá. - Abban a hitben vagyok, nincs ellenére a változtatás, elvégre nem lenne itt, ha olyan nagy problémát jelentett volna és ez megjelnik a képemen ott ülő mosolyban is valahol.

Hangja órákkal később is ott visszhangoznak a fejemben, mosolyát pedig odavizionálom, pedig szavak nélkül hagytam az irodájában. Nem tudom, hogy mégis milyen választ várt tőlem, amit kapott, az megegyezik az igazsággal, de hogy bölcs vagy óvatos lennék?
Egyiknek sem érzem magam, főként nem ebben a pillanatban, amikor a szekrényemet túrom át idegesen. - Nincs ruhám! - fakadok ki lerogyva a ruhakupacok közepén. Munkaidőm végén néztem utána, hogy mégis mi az elvárt megjelenés a Lotus Atlasban és szomorúan kellett konstatálnom, a szekrényemben nem lóg egy felesleges estélyi ruha. Legalább is nem olyan, ami oda való volna. Elmenni vásárolni persze már nincs időm, de az emlékeimben él, mintha lenne valamim. Hiába kutakodom, nem lelek semmi megfelelőt és persze segítséget sem kérhetek: sem anyám, sem a húgom nem ért igazán a divathoz. Nem mintha beavatnám őket, mibe kevertem magam… vagy épp nem, mert közel járok ahhoz, visszamondjam az egész estét, ami eleve képtelenségnek hangzik. Ki az, aki elutasít egy senatorral való találkozót?
Senki.
A gardrób mélyén járok, amikor rálelek egy fekete dobozra. Ezer éve nem láttam és valamikor akkor vettem. Friss házasként. Az emlék kellemesen kúszik lelki szemeim elé és fordul át keserűségbe. Óvatosan emelem le a doboz tetejét, a selyempapírokat széthajtogatva simítok végig a puha anyagon. Soha nem volt még lehetőségem felvenni, a férjemnek vettem, pontosabban egy alkalomra, ahol közösen ünnepelhetünk. Ez soha nem történt meg. A kék ruhával tudom, hogy nyert ügyem lesz az estét illetően.
Meglepően sikerül gyorsan elkészülnöm, a rendelt fuvar időpontjában, már az ajtó előtt állok. Készen az estére, amit kellemes idegességgel várok. A jármű ablakából figyelem az egyre felém tornyosuló égi szférát, a fényeit, amely elárasztja a földi részt. Csillagként ragyog az égen és talán az ott élő emberek is ilyen hatást váltanak ki. Megérkezem a Lotus Albus elé, a fuvart kifizetem és amint bezárul mögöttem az ajtó, már itt sincs. Ügyet nem vetek az ajtóban álló vexillára, egészen addig, amíg mellé nem érve hozzámlép. Reflexszerűen lépek egyet hátra és tetőtől talpig végigmérem a katonát.
- Ez most… - tekintek rá hitetlenkedő arckifejezéssel, majd a kezében lévő kijelzőre. Valahol bosszant annak a tudata, hogy feleslegesen lettem ide felrángatva, vagy hogy nem tudott volna előre szólni, hogy ugyan ne készüljek el… Megérintem a borítékot, amelyen cirádás betűkkel áll a nevem. A sorokat gyorsan átfutom, a végén egy fújtató sóhajt hallatok. Ajkaim összepréselve állok néhány lélegzetvételnyi ideig, majd kedves mosollyal tekintek fel a vexillára. - Merre parkol? - nincs okom nem elfogadni a meghívását, még ha így egy kicsit… itt legalább lettek voltunk körülöttünk emberek, vagy legalább is néhányan.
A rezidencia láttán majdhogynem tátva marad a szám. Nem csak az impozáns látványa miatt. Néhány lépéssel lemaradok a katona mögött, amíg bekísér, eddig legfeljebb képeken láttam ehhez hasonló épületeket, de így személyesen teljesen magával ragad. Minden díszítést, minden ablakmélyedést megcsodálok, ami csak a szemem elé kerül.
Odabent… Megtorpanok. Fejem felemelem, a plafonon átszűrődő vizet figyelem, ajkam enyhén nyílik el. Először fel sem tűnik, hogy magamra hagynak, csak, amikor már eltudom venni kék íriszeim a mennyezetről.
- Ó, remek - nagyobbat nyelve nézek körbe. Amíg várakozom, addig a körbesétálok, magassarkú cipőm visszhangot ver a csendben. Erős a kísértés, hogy ujjam hegyével egy-egy értékesnek tűnő tárgyat megérintsek, ennek mégis ellenállok. A művészeti alkotásokat figyelem, amikor egy ajtó nyílik. Odafordulok és a ház gazdájával találhatom magam szemben. Zakója nélkül is elegáns.
- Jó estét, Senator Craig- kedves mosollyal az ajkamon köszöntöm, kezeimet magam előtt kulcsolom össze, ezzel is kényszerítve magam, ne nyúlkáljak semmihez.- Nem, nem okozott, igaz arra nem számítottam, más által fog üzenetet hagyni- hajtom enyhén félre a fejem, mert nehezen tudom elképzelni nem tudta volna a közvetlen elérhetőségemet. Nem hinném, hogy csak mítosz lenne annak a ténye a senatorok bármihez hozzá tudnak férni. És vélhetőleg hamarabb tudta, hogy nem tud megjelenni, minthogy én elindultam volna otthonról.
- Csodás az otthona. Nem zavaró, ahogy a víz fodrozódásán megtörik a fény?- a plafonra emelem a tekintetem… ahol ott egy medence! Hát milyen építészeti megoldás ez!? Pont olyan, ami felkelti az érdeklődésem.

- Lenyűgözően fest, ha szabad megjegyeznem. - Lépek hozzá és a hátam mögött fogom össze a kezeimet, markomba helyezve a csuklómat. - Tiszteletlen volt önnel a katona? - Emelkednek meg a szemöldökeim, elvégre más oka nem kifejezetten lehet arra, szóvá tegye, miként kívánok kommunikálni vele, akkor is, ha csak egy üzenet továbbításról van szó. Az elektronikus átküldés nem mindig az, amelyet teljes mértékben preferálok, vannak dolgok, amiket másképpen szeretek rendezni.
A rezidenciámra tett megjegyzésének hozadéka, hogy felpillantok a mennyezetre, amelyet említ. - Önt zavarja az, ahogy a fény megtörik? - Igaz, kezd sötétedni ahhoz, hogy igazi kiteljesedésében lássa, de azért így is választ tud adni a saját kérdésére. Elvégre éppen most tapasztalja meg, milyen alatta lenni.
A mennyezetemről arcára viszem át a tekintetem, amíg gondolkozik vagy megosztja, amit gondol. Látom rajta, lenyűgözi, amit lát és ez kifejezetten a kedvemre van minden szempontból. Elégedetté tesz, amikor elismerik azt, amit birtoklok vagy amivel rendelkezem. Világ életemben így volt.
- Miként telt a napja? Megnyugodott azután, hogy beszéltünk? - Tekintettel arra, ahogyan a folyosón viselkedett és amilyen módon megmutatta mit talált bizonyítékként az egész eset kapcsán, amiről szót váltottunk, úgy vélem a kérdésnek több, mint van helyessége. Megvárom, hogy válaszoljon, olyan módon, ahogyan szeretne vagy kényelmes a számára.
- Éhes? Az étkező helyett gondoltam itt kellemesebb lenne és a nappalim egyébként is lélegzetelállítóbb. - Közelebb hajolok hozzá az utolsó megemlítése közben, egyértelmű szórakozottságommal az orrom alatt. Ha nincs ellenére, akkor a karommal, széles ívet leírva mutatom az utat a nappali másik végében elhelyezett asztal és székek felé. Megterítettek, el tudjuk fogyasztani itt az ételt.
Mellette haladva kísérem el a helyünkig, a széket pedig kihúzom neki a helyfoglaláshoz, aztán magam is leülök, vele szemben. A csuklómon lévő órát érintem meg, a konyhába jelezve a személyzetnek, készen állunk az első fogásra.
- Tölthetek? - Az asztalon elhelyezett üvegre pillantok röviden, jelezve miből tenném meg. A folyadék színe nagyon enyhén halvány zöld, a bolygón honos, általunk üvegszőlőnek keresztelt gyümölcsből erjesztéssel nyerik ki. Az ital íze kellemesen savanykás és kesernyés és gondoskodik az emelkedett hangulat megalapozásáról. Nem durva mértékben természetesen.
Az üveget megemelve töltök, ha elfogadta, akkor előbb neki, aztán magamnak is, majd hamarosan egy nő érkezik két tányérral, amin az előétel érkezik. Leteszi elénk, társaságomra végigmérő pillantást vet, de nem szól, távozik.
- Bizonyára örömmel fogja hallani, volt időm áttekinteni egy részét azoknak az információknak, amelyeket összegyűjtött. A helyzet azonban kissé bonyolultabb, mint azt elsőre gondolta. Lásson hozzá nyugodtan. - Utalok az előtte lévő ételre.

- Köszönöm - jóleső nevetéssel fogadom bókját. Ami azt illeti, ha tudtam volna, hogy ide jövök, nem feltétlen ezt vettem volna fel. Egy kicsit túlzásnak érzem ebben a helyzetben. Kezem a ruhám fűzőrészének aljához simítom, így figyelem a senator megemelkedett szemöldökét.
- Tökéletesen úgy viselkedett, ahogy az egy katonától elvárható. Vexilla, ha jól sejtem - több, mint tippelek, minekután a társadalmunk egyébként erőteljesen militarista berendezkedésű illik tudni, hogy melyik egyenruha, kihez tartozik. Na meg… közöttük töltöttem gyerekkorom nagy részét. Nem volt célom negatív benyomást kelteni az illetőről, aki idekísért, nem is lenne miért, szűkszavúak voltunk a járműben. Mondhatni szó sem esett közöttünk.
- Nem tudom - tekintek vissza a férfira, vidáman. - De én még csak pár perce vagyok itt, messzemenő következtetést nem tudok levonni erről a szokatlan építési megoldásról - jelenleg nem zavar, furcsa, ahogy a fény játszik a térben, nem állapodik meg egy helyen. De ha mindig ezt kellene tapasztalnom? Elképzelhetetlennek tartom és azt sem tudom, hogy egy idő után nem zavarna-e.
Nevetés szakad fel újra torkom mélyéről, tekintetem egy pillanatra hunyom le mindössze, mielőtt válaszolhatnék kérdésére. - Eseménytelenül. Már azon túl, hogy hosszú próbálkozás után sikerült a bürökráció vaskos falát áttörnöm - nem igazán beszéltem senkinek arról, hogy személyesen Senator Craig irodájáig tudtam elvinni felfedezésem, sejtéseim szerint nem örültek volna ennek a részlegem vezetői. Nem a bajt kívánom keverni. - A kérdésére válaszolva, igen. Megnyugodtam - így is jellemezhetnénk az ezt követő időszakot, mert tagadhatatlan volt az ingerültségem, de inkább amiatt, mert folyamatosan olyan akadályokba ütköztem, amit nem akartak, hogy megugorjak.
Közelebb hajolását figyelemmel követem, szemöldökeim újra csak egymáshoz közelítenek, ahogy sokadszorra a társaságára. Csak nem… újra bókolt? Nekem? Vagy a képzeletem játéka mindössze? - Nem hiszem, hogy a medence-plafont felül lehetne múlni - biztonságos terepen maradva értek vele egyet a nappalijával kapcsolatban. Vélhetőleg házának többi része is csodálatos, de a leglátványosabb elemet ez tartalmazhatja.
Ugye?
Fejem a vállam irányába döntve követem a mozdulatát, a felállított asztal felé. Mh, ez eddig fel sem tűnt. - Köszönöm, hogy fáradt a vacsorával, már ha nem tudta ezt más konyhájára rábízni - szemöldököm újra ráncolom, mert nem olyannak tűnik, mint aki maga főz a konyhájában, sokkal inkább, mint akinek erre van saját embere. Nem olyan ritka jelenség ez, hogy csodálkozásra adjon okot.
A szék mellé sétálva nincs időm kihúzni azt magamnak, megteszi helyettem. Megilletődöm a jelenség előtt és hálás mosollyal fogadom el a gesztust. Szoknyám ráncait simítom el éppen, mikor újra megszólal. Előbb rá tekintek fel, majd íriszeit követve a palackra és a homlokomat keresztező ráncok visszatérnek tenyérnyi homlokomra.
- Sajnálom, munkaügy kapcsán nem szoktam alkoholt fogyasztani - legalább is eddig úgy tudtam, hogy emiatt hívatott ide, hogy megbeszéljük mindazt, amit találtam. A körítés azonban mintha valami mássá kezdene alakulni. Nem, biztosan csak rosszul látok valamit. Visszautasításom mellé mosolyt kanyarítok az ajkamra, mert… ami azt illeti fogalmam sincs, hogy mennyire illik visszautasítani egy senator felajánlását. Ismeretlen terep ez számomra.
Az előétel megérkezik… wow. Nem is tudom, hogy mire reagáljak először, a nő végigmérő pillantására, amit legfeljebb egy újabb szemöldökráncolással tudok díjazni, vagy a tányérra helyezett ételre? Ez egy fogás? Inkább néz ki úgy, mint egy fogadás alkalmával a tálcára rakott kis falatkák. Csakhogy ezt kézzel megfogni lehetetlen.
- Milyen értelemben bonyolultabb? - a kanalat a kezemben veszem, de még azelőtt megáll a levegőben, hogy belemélyesztettem volna a gyümölcs puha húsába. Tényleg? Elhúzza előttem a mézes madzagot, majd pedig tovább lép, hogy egyek? Miután kíváncsiságom keltette fel? - Ha nem vagyok túl indiszkrét, mely információkra volt ideje? - csak hogy én is tudjam, hogy épp miről is beszélgetünk. Tudom, hogy sok mindent küldött át magának, összegyűjteni is sok idő volt, az átnézése sem két percet vesz igénybe és emiatt türelmetlen nem is vagyok.
Válaszoljon, vagy sem, végül a kanálra kerül egy falat - a kettőből -, amit nem is tartok ott sokáig. Krémes és édeskés, hagyom, hogy az ízek kiteljesedjenek, mielőtt lenyelném és a másodikat is elfogyasztanám.

Néhány órán belül láttam kipirulni a zaklatottságtól és most az örömtől. Nincs ellenemre a látványa egyik felvázolásban sem, igazság szerint kifejezettnek érdekesnek találom, azt meg még inkább, amilyen pimaszsággal szállt volna szembe vagy állt bele a consuljaim egyikébe a délután folyamán.
- Engem tesztel Miss Cooper vagy a saját tudását? Katonacsaládból való származásával a háta mögött nagyon is tisztában van a válasszal, nemde?! - A füllentését nem kifejezetten veszem rossz néven, de valószínűleg akkor sem sikerült volna elhitetnie, mennyire nincs tisztában a szóban forgóval, hogyha nem néztem volna utána neki is, nem csak annak, amivel felkeresett. Nos, inkább megtalált végül.
Őt figyelem, miközben azt latolgatja, vajon mennyire ítéli zavarónak a vízen megtörő fényeket. - Nem is messzemenő következtetéseket kell levonnia, csupán az a kérdés, zavarja vagy inkább a kedvére van az, amit lát? - Már nem a mennyezetet figyelem és a kérdés sem egészen annak szól, de nem hívom fel arra a figyelmét, miről folytatódik ez a diskurzus éppen. Kíváncsi vagyok, rájön-e magától és ennek a gondolata kellőképpen szórakoztat ebben a pillanatban.
- A metaforájában én lennék az a bizonyos vaskos fal? Így jellemezne? - Bazsalygás húzódik a képemre és nem csak annak hallatára, hogy a napja további részére sikerült megnyugvást találnia.
- Pedig határozott szándékom az este folyamán még néhányszor lenyűgöznöm önt. Ne mondja, hogy a mennyezetem máris felülmúlta minden próbálkozásomat. - Szórakozottságom maradandóvá válik, az asztalhoz való áttérés folyamatában is, ahogy a terítéshez és a székekhez sétálunk.
- A konyha teljes mértékig az enyém, erről biztosíthatom. - Leültében tolom beljebb a széket alatta és nem kerüli el a figyelmemet a megilletődöttsége a jelenség miatt. Átfut a fejemen, mégis milyen férfiak vették körül eddigi életében, ha ez nem számít átlagosnak és általános bánásmódnak az életében.
- Ebben az esetben semmi nem áll akkor az utunkba. - Töltök neki az üvegből. - Tudom, ez meglepő lesz, de a Consilium épületszárnya nem egészen így néz ki. - Ugratom, szándékosan, röviden kacsintva rá és persze egyáltalán nem álcázva mindazt, amit művelek. Az üveget leteszem, a poharat pedig megemelem, egyértelműen arra várva, ő is hasonlóan cselekedjen. Nem kívánok tósztot mondani, pusztán az első korty kedvéért várok ki. Az első fogás egyébként is megérkezik.
- Nos, nem csupán a hallgatók jegyei körül fedezhetők fel eltérések a felvételt nyertek listájával összevetve, de a felvételi tesztek eredményeinek többsége körül is, amelyre örömmel közölhetem önnel, találtam megoldást, hogy a disszonancia kijavításra kerüljön. - Itt azonban nem folytatom. Látom rajta, hogy érdekli a téma, de bevallom szórakoztat, amilyen módon vágyik több információra, amelyet megakasztok azzal, hogy a figyelmét és fókuszát más irányba terelem. Szánt szándékkal.
- Mondjon el magáról valamit, ami nem szerepel az aktájában. - Az előételt elfogyasztom én is. Nincs arra szükség, hogy jelezzem, érkezhet a második fogás is, mert nagyjából abban az ütemben, ahogy nála is eltűnik a tányér tartalma, érkezik a következő.
A tányérok kicserélődnek ugyanazon személyzet kezei által, és a nő újra végigpillant a vendégemen, de továbbra sem szól semmit. Ismét magunkra hagy.

Kezem a hasamra simítom. Nem kényelmetlen a ruha, de felettébb furcsa, hogy a mellkasomat milyen stabilan tartja meg a fűző, vagyis legalábbis, amivel azt helyettesítették. Mosolyom nem veszít az erejéből, még akkor sem, amikor bizonyossá válik, utánam nézett. Ennek a tudata még akár feszélyezhetne is és valahogy mégsem leng körbe ez az érzés, helyette tekintetemben fény csillan meg, melynek igazán tudatában sem vagyok.
- Minden alkalmazottjának ismeri az előéletét? - hangom érdeklődő, mást aligha fedezhet fel benne. Hatalmából adódóan megteheti azt, hogy mindenkit számon tart a környezetében, ezen nem kell senkinek sem fennakadnia. Valahol én is ezt teszem, a munkám során. Nem fut át a kezem között olyan felvételt nyert akta, amit ne olvasnék át. Egyszerűen csak érdekelnek az emberek.
A mennyezetről rá emelem a pillantásomat és arcának vonásain időzik néhány lélegzetvételnyi ideig. Gyönyörűen csűri-csavarja a szavakat és azon kell kapnom magam, kétértelműségei megzavarnak. Nagyobbat nyelek, hiszen minden tekintetben ő a felettesem, emiatt nem illik félreértenem a helyzetet.
- Meglehetősen – a kedvemre van, amit látok. És ezt ennyiben is hagyom, zavartan pislogok el mellette, dísztárgyaiban való gyönyörködést sem szabad elmulasztani.
- Inkább lenne helytállóbb, hogy maga a fal túloldalán ülő személy. A rendszerünk meg a kaficántos hiearchiájával maga az akadály – talán hihetetlennek hangzik, de nem feltétlenül hozzá akartam eljutni. A vak szerencsén múlt, hogy ez így történt és hogy történetesen ő az egyetlen az épületben, aki hajlandó volt meghallgatni és komolyan is venni.
- Nem szükséges, Senator Craig, hogy lenyűgözzön – újra ráncolom a szemöldököm, mert nem igazán tudom hová tenni mindazt, amit hallok. Megnézte az aktámat, tudja, hogy honnan származom, talán még azt is, hogy milyen körülmények között élek. Erősen a középosztályt képviselem és tekintve ő hol él, itt minden a csodálatomat váltja ki. - És vélhetőleg ebben nehéz dolga nincs, tudja, hogy nem ezért vagyok itt  – vidáman nevetem el magam, kizárva minden felmerülő gondolatát annak, visszaélni akranék gáláns meghívásával.
Udvariassága tagadhatatlanul jólesik, az már jobban meglep, hogy az vacsorához alkoholt is keverne… mígnem magyarázatot nem ad arra mennyire tévedtem mindazzal kapcsolatban, amiről szólna a ma este. Fújtató mosolyom közepette hunyom le a szemem, fejem éppencsak megrázom.
- Nem, valóban nem hasonlít semmiben a Consilium épületéhez – reá függesztem tekintetem és elgondolkozom, vajon van-e jogom visszautasítani? Vagy visszakozni ellene? Kacsintására a gyomrom egy pillanatra összeszűkül. A kezében tartott pohárra pillantok, majd a sajátomra, ami még érintetlenül hever előttem. Ha felveszem, akkor beleegyezek abba, ez nem pusztán munka jellegű megbeszélés és… egyszerre hajt a kíváncsiság, kiderítsem mit szeretne, de meg is riadok ennek a felismerésétől.
Kezem megemelem, óvatosan fogom meg a pohár oldalát egy apró korty kedvéért.
Röviden avat be abba, amit talált és ahol még probléma lehet, de nem mondd sokat. Sőt, kifejezetten keveset, hajlandó elárulni, holott minden idegszálammal őt figyelem, pedig lelkemet melengette épp csak meg annak a ténye, hasznosnak bizonyult a munkám. Direkt csinálja. Mélyen szívom be a levegőt az orromon keresztül, amíg az előételt elfogyasztom. Nem tart sokból.
- Gyorsan talált megoldást. Elveszítik a felvételt azok, akiket tévesen hagytak jóvá? - több kérdés is megfogalmazódik bennem mégis ennek adok először hangot. Nem kellene érdekelnie, hogy jogosan kijavításra kerülne-e, de most mégis belegondolok abba, hogy mit érezhetnének az érintettek. Örömmel fogadták az üzenetet, miszerint nemsokára folytathatják a tanulmányaikat, majd pedig visszavonják azt?
A tányér gyorsan kiürül és egy újabb következik a helyére, egy más jellegű kérdéssel. Jóval személyesebb.
- Maga is válaszolna a kérdéseimre? Ami kifejezetten önre vonatkozik? - szemöldökeim enyhén emelem meg, szélesedő mosollyal az ajkamon. - Így lenne tisztességes. Tudja, kíváncsi természet vagyok – enyhén felvonom a jobb vállamat, válaszolva a kérdésére, mely talán nem lepheti meg. Itt sem lennék, ha nem ütöttem volna bele az orromat egy olyan dologba, ami nem rám tartozik. Amíg válaszol, addig a kanálnyi ételt eltüntetem. Külön íze van és nem tehetek róla, de némi fintor kiül az arcomra.

- Minek örülne jobban, ha mindnek ismerném vagy ha azon kevesek közé tartozna, akiké csakúgy érdekel? - Egyelőre egyáltalán nem áll szándékomban az, hogy pontos választ adjak a számára, jobban foglalkoztat az, vajon melyik lehetőség fordult a fejében, mint a számára kedvesebb opció. Mind reménykedünk ugyanis egyik vagy másik válasz lehetőségben, amikor a kérdéseinket feltesszük.
- Meglehetősen melyik? - Tisztában vagyok azzal, miféle játékba kezd bele, de azt gyakorlatilag jó magam találtam fel vagy űzöm mesteri szinten, efelől semmiféle kétségem nem akad igazság szerint. Eltekintését megakadályozva kissé felé hajolok, láthatóan azzal a szándékkal, hogy elkapjam a tekintetét újra és azt a magaménak tudjam.
- Miben ítéli kacifántosnak a rendszert? - A hierarchia pont, hogy egyszerűvé és egyenessé teszi, a lehető legalapvetőbb szinten a működést és annak elvét, de láthatóan az ő fejében valami másféle kép ezzel kapcsolatban és igazság szerint kíváncsivá tett, miként lehetne egyszerűbbé varázsolni mindazt, amit annyira kacifántosnak ítélt meg.
- És ha mégis le szeretném nyűgözni? - Továbbra is szórakoztat a párbeszéd, annak iránya és az adott reakcióinak többsége. Zavarával és válaszaival együtt, de a legkevésbé sem ránézve degradáló módon. Éppen ellenkezőleg.
- Miért, mit gondol, miért van itt, Miss Cooper? - Ha igazán a mélyére akarnánk tekinteni, az talán számára sem lehet az egyetlen magyarázat, az egyik administrator által észrevett akármi miatt egy senator otthonában köt ki az alany. Meglepne, ha valóban úgy hinné, bármelyik administratort és bármikor meghívnék a hajékomba.
A pohárba belekortyolok, vélhetően nagyobbat, mint ő maga az óvatosságával és visszahelyezem azt az asztal felületére.
- Természetesen nem. Vagy maga elvenné a lehetőséget azoktól, akikben ég a tanulás iránti vágy és hajlandóak az életükből még éveket áldozni arra, hogy tovább képezzék magukat? - Pontszámok ide vagy oda, a fiatalság csinál olyasmit, ami életük egy későbbi pontján már egyáltalán nem számít és ezért bűnhődni, amíg csak élnek, még az én szememben is kifejezetten kegyetlennek ható gondolat.
A következő tányért megérkezik. Természetesen és magától értetődően minden fogást úgy válogattak össze egymás után, hogy az ízeiket az előzők és a következők minden esetben kiemeljék és dicsérjék. Egész tudomány lapul emögött, bár a magam részéről pusztán élvezni kívánom csak a társasággal együtt.
- Csak nem szeretne megismerni? Erről lenne szó? - Dőlök előrébb a székemen és néhány másodpernyi késleltetéssel nyúlok a poharam után, hogy újra annak tartalmába kortyoljak. - Mire volna kíváncsi? - Leteszem a poharat, majd elfogyasztom a kanálnyi étket és nem tudom nem figyelmen kívül hagyni a reakcióját felette. Némán bír arra, megrezegtesse a szám széleit a látvány.
- Úgy látom nem nyerte el a tetszését ez a fogás. - A kijelentéssel együtt pedig érkezik a sorban következő adag étel.
- Mennyire hajtja a kíváncsisága? Meddig menne el, hogy kielégítse azt?

- Számít az, hogy minek örülnék? Bármelyiket is választanám, az nem lenne válasz a  kérdésemre  – épp csak kikerül mindent, ami érdeklődésből fakadóan pereg le ajkamról. Kérdésekkel válaszol az enyéimre, illúzióját keltve azzal, hogy válaszol. Nem az első alkalom, hogy ezen kapom, de mindenképp érdekes, ahogy hozzááll a beszélgetéshez. Így próbálja talán megismerni a vele szemben állót? Különös módját választja.
Zavaromban tekintenék el róla, ha hagyna meglépni a válaszadás elől. De nem teszi meg. Látóteremben marad, továbbra is magának követelve kék íriszeim. Ajkam nyitom, először mégsem tudok válaszolni. Félig forgatom csak meg a szemem, mindössze a szavakat keresem, nem a frusztrációm áll a gesztus háttérben. - Meglehetősen a kedvemre való – halk nevetéssel toldom meg mondandóm, azt mégsem akarom megmagyarázni, hogy mire is értem. Vagyis hát… az élményre, természetesen.
- Ha valami nem szerepel a munkaköri leírásban, azzal már nem is foglalkozhat az ember. Vagy ha megpróbálkozik zárt ajtókat talál, a legegyszerűbb kifogással élve: nem az illető dolga ezzel foglalkozni. És megvan a jogossága annak, aki azért zárkózik el, mert ugyancsak nem az ő felelőssége a téma, amit érintenek. De amikor azokon az ajtón kopogtat, akik ezzel foglalkoznak, elzavarják a próbálkozót. Mert mit ért ő hozzá? Mindezt úgy jelentik ki, hogy még csak rá sem pillantanak arra, amivel felkeresik – és ezzel csak az elmúlt pár hetemet írtam le. Látok abban is rációt, nagyon is, hogy ekként állnak hozzá az emberhez. Jogos a felvetés, mit értek én ahhoz, amit ők csinálnak? A rutin nem bennem van. De ebből következik, hogy már meg sem hallgathatnak?
- Már megtette. Azzal, hogy meghallgatott – ezáltal pedig nincs oka ezt fokozni és egyébként sem igénylem. Tényleg nem! Legalábbis nem ezért vagyok itt.
- Hogy az irodájában megkezdett beszélgetést folytassuk – ahogy azt ő mondta, kikötve hozzá a helyszínt, ami ezt a ruhát követelte meg a szekrényemből. - És mivel sajnálatos módon nem tudta tartani magát a megbeszéltekhez, kérte, hogy a rezidenciájához jöjjek – szintén csak az ő szavai, mégis mosolyogva ismétlem el őket. - Elfoglaltságait pedig megértem, ahogy azt is, hogy nehezen tudott elszakadni attól. Ezért vagyok itt – megkapaszkodom az utolsónak tetsző szalmaszálban azt tekintve, ez egy egyszerű és ártatlan vacsora, ahol a naptárjának az áldozatai lehetünk. Nem vagyok abban biztos, nem kívánna-e a csőbe húzni azzal, ha félreértem a szándékait.
- Ó, nem, dehogy! - hevesen rázom meg a fejem, szemöldököm ráncolásával együtt. [/color]- Nem tennék ilyet, de itt nem lényeges, én mit tennék. A döntés nem az én kezemben van. Milyen megoldást talált?[/color] - mert ez valóban érdekel, ha nem a felvettek visszamondását tervezi, vajon milyen megoldással élhet? Biztos van számtalan, amiből tud választani.
Amíg a fogásokat kicserélik, addig az ölembe helyezem a kezem, anélkül hogy a töltött italért nyúlnék.
- Szemlátomást, ön szeretne megismerni. Ezt miért ne emelhetnénk a kölcsönösség szintjére? - nem tudom, hogy mi a célja a kérdéseivel, talán nincs is és mindez csak egy ártatlan beszélgetés… De azzal tisztában vagyok, kivel ülök szemben és hogy nem sokat engedhetek meg magamnak.
És belemegy. Ezen olyannyira meglepődöm, hogy hirtelenjében minden kérdés kimegy a fejemből, ami eddig ott kavargott bennem. Néhány lusta másodperc erejéig figyelem arcának vonásait.
- Hogy érzi magát? - bukik ki végül a kérdés, amely egyszerre tűnik egyszerűnek és mégis… valahol talán nem is az.
Zavartan tekintek le az ételre és fogyasztom azt el, mely valahogy… nem igazán kellemes.
- Nem az én ízvilágom – nevetem el magam. - Mi volt ez? - tekintek előbb a senatorra, majd róla a nőre, aki újra kicseréli az ételemet, hátha az egyikőjüktől választ kapokhatok. Amennyiben van egy pohár víz előttem, iszok belőle egy kortyot.
- Mindig ilyen apró falatokat eszik?- tekintek az újabb adagról rá. Nem állítom, hogy nem ízletesek, mert ez az újabb határozottan jobban ízlik, mint az előző. Ujjaimmal takarom el a szám, ahogy újabb nevetést csikar ki belőlem.
- Ma útját álltam az egyik consuljának az akarata ellenére. Szánt szándékkal. És magának, bár az egészen véletlen volt. Azt hiszem egész magasra nőtt a merészségi mutatóm – de hogy ténylegesen meddig mennék el? Attól függ azt hiszem, hogy miről van szó.

- Gondolja, megkérdeztem volna, hogyha nem számítana? - Bátor, de botor gondolat volna már csak a feltételezése is annak, hogy ami érdekel, az a szemében a nem számít kategóriába esik és ezzel kapcsolatban igencsak akadnak ellenérzéseim. Egyelőre a gyomrom tájékán megülve, a mellkasom alatt, ahová viszont beveszi magát az elégedettség egy újabb rétege azzal, akad a látóterében olyasmi, ami a kedvére tesz. A végén még kiderül, a szerény álca alatt olyan lélek lakik, akit kifejezetten nehéz, olykor pedig lehetetlen, valóban kielégíteni.
Hosszas kifejtésének minden aspektusát igen nagy figyelemmel követem és minden, amit hallok, minimális arasznyit emeli meg a szám sarkait közben, amit igyekszek nem teljesen a képébe vágni, valójában rendkívül szórakoztat a gondolatmenete.
- Leírta a lehető legegyszerűbb rendszer működését, amelyben ön nem tud kacifántosan tevékenykedni, de ez nem annak a hibája, ahogy a dolgok mennek, Miss Cooper. Mindannyiunknak megvan a magunk szerepe a társadalmunkban, ami évszázadokig biztosította és biztosítja a mai napig is, hogy túléljünk és új otthon alakítsunk ki egy olyan bolygón, ami nem a származásunk helye, mégis itt vagyunk. A társadalom pedig működik, virágzik, az emberiség pedig nem pusztán túlél, de gyarapszik is. Mindaddig, amíg mindenki teszi azt, ami a feladata és amihez ért és nem pedig elvadult gondolatoktól vezérelve igyekszik összekuszálni mindent maga és mások körül is. - Minden, amit elmondott csak azt támasztotta alá, a rendszer nemcsak a maga logikus és egyenes vonalán működik, de ráadásul a maga nemében tökéletesen is, ez pedig arra ad lehetőséget, a dolgok ne keveredjenek úgy, ahogyan azoknak nem kellene. Kivéve, ha Ő maga kívánja összekuszálni, mert ezt valóban nem támogatja, a hiba azonban egyáltalán nem ott van az elméletében, ahol azt gondolja.
- Habár alapvető igényünk, hogy meghallgassanak és figyeljenek ránk, ez a gesztus még messze nem a lenyűgözés mértéke. - Nem csupán kétségeim léteznek arról, álszerénységgel igyekszik kivágni magát a helyzetből vagy a témából sokkal inkább. Mindenesetre az nem kifejezetten riaszt el, hogy nem adja be a derekát azonnal.
- Ez mind az, amely eddig megtörtént. - De nem fedi le azt, ami miatt itt van. Az indok, amely a dolgokat mozgásba hozza, ritkán jelenti magát a célját is annak, amiért történik. Ebben az esetben pedig teljes mértékben elválik a kettő egymástól, bár ő erre még nem jött rá vagy csupán elkerüli annak a lehetőségét.
Enyhe pánik jeleit fedezem fel nem csak a heves fejrázásában, de a válasza hirtelen élében is. Ugyancsak próbálom megregulázni a képemet, ne azt lássa, valójában miként csiklandoz a reakciója.
- Olyat, amivel minden hallgató elégedett lehet és lesz is valószínűleg. Nem szükséges a továbbiakban emiatt aggódnia Miss Cooper. Jó kezekbe került az ügy. - Felfedezés ide vagy oda, az eset nem az hatásköre, még csak nem is munkája szerves része, nem úgy, hogy minden apró részletet teljes behatásában ismernie kellene vagy szükséges volna. Mint arról már szó esett korábban, a társadalmunk úgy működik megfelelően, hogy mind azzal foglalkozunk, amihez értünk és ami a ránk bízott feladat és nem kezdünk el minden másba beletenyerelni, amelyhez nincs kompetenciánk.
- Zavarja annak a gondolata, hogy érdeklődést tanúsítok ön iránt? - Ha a kölcsönösség, amit említ abból fakad, érdeklem, nincs ellenemre. Ha más a motiváció mögötte, akkor viszont nem feltétlenül van kedvemre a jelenség érthető okokból.
- Ebben a pillanatban kifejezetten kellemesen, köszönöm. - Emelem meg újra a poharamat és húzódik egy újabb mosoly a képemre.
- Igen? Mi lenne a maga ízvilága? - Térek rá az ételre, amely felett ülünk, pontosabban azóta már eltüntetésre került. - Szívgyümölcs magja. - Legalábbis a belseje mindenképpen. A húsa tudomásom szerint nem kifejezetten ehető vagy jó ízű, a belső részével ellentétben, de láthatóan az sem nyeri el mindenki ízlését.
- Ha nagyobb adagban hoznák ki, a feléig sem jutnánk el a menüsornak. - Bazsalygok az orrom alatt. - De, hogy a kérdésére feleljek, nem én állítom össze menümet. Pusztán annyit hagyok meg, egyszerű vagy különleges alkalomra készüljenek. Minél különlegesebb az alkalom, annál változatosabb fogásokat készítenek el a konyhámban. - Ha már felmerült az este folyamán, kihez is tartozik a háznak azon része, kissé más körítésben természetesen.
Ahogy pedig elfogy az újabb fogás, egy másik követi.
- Ezek szerint legközelebb már a Rex ajtaján fog bekopogtatni? - Természetesen ugratom csak és azt sem leplezetlen módon, de cserébe viszonylagosan ártatlanul.

Újabb visszakérdezésén enyhén megilletődöm. Ajkaim préselem össze és mélyen legbelül átjár a szégyenérzete amiatt, amit kérdeztem, de közben mégsem kerüli el a figyelmem, még mindig nem válaszol – és már nem is fog.
- Nem, nem kérdezte volna meg. A kérdésre azonban nem tudok válaszolni. Egyik opciót sem érzem helyénvalónak – válaszolom meg őszintén, mert kikerülhetném, ahogy ő is teszi, de úgy vélem, akkor a legtöbb beszélgetésünk ide futna ki és megmagyarázhatatlan módon ezt nem szeretném elérni.
Egyre növekvő mosolya láttán mondandóm végére már az én ajkamon is ott látszik annak mása, mégis érdeklődve vonom fel mindkét szemöldököm, mit talál ennyire szórakoztatónak. Sokáig nem várat meg, kifejti ő maga is a véleményét, amit kifejezett érdeklődéssel hallgatom.
- Összekuszáltam volna magam és mások körül mindent? - nem tudom nem kihallani a vádat, amely nehéz kőként ül meg a lelkemben. A díszes csomagolás mögött az rejtőzne valójában, hogy csak kellemetlenséget okoztam a körülöttem lévőknek és végső soron neki is? Mindennek ellenére hangom könnyed és élénk, nyoma nincs annak a feszültségnek, ami mégis elkezd bennem növekedni. - Szóval ha teljesen véletlenül a jól működő szerkezetbe egy porszem kerül, azoknak van csak joga foglalkozni vele, akinek ez ténylegesen a dolga is? [/color]- erre kell hát számítanom az életem során, hogyha észreveszek valamit és nem rám tartozik, akkor hallgassak. Akkor is, ha ebben mások sérülnek, csak mert nem tartozik rám. Nagyobbat nyelek, pillantásom mégsem veszem le a senatorról.
Úgy tűnik a rám törő kellemetlenséget sikerül könnyedén eloszlatnia. Halk nevetéssel adózom a lenyűgözöttség mértékéről, pillantásom kettőnk közé vonom le. Meglepődne, ha tudná szavaim mögött mennyi igazság rejtőzik és mégis… nem kell tudnia, az ami számára mindennapos vagy magától értetődő az nekem nem. Nem akarok olyannak tűnni, mint aki csak ellenkezik vele szemben.
Csalódottság ül meg a gyomrom mélyén, tagadni nem akarom, de azt nem kívánom meg is látszódjon rajtam – még ha nem is vagyok vele tisztában mennyire rémesen rossz munkát végzek ezen törekvésemmel-, mennyire rosszul érint, végeredményben mégis csak kizárnak.
- Ezt szerettem volna mindvégig – hogy jó kezekbe kerüljön a dolog, így egy apró bólintással és egy mosoly kíséretének az árnyékával tekintek a férfira, mielőtt visszatérnék az étel elfogyasztásához. Szerettem volna többet megtudni és egy pillanatra, az irodájában elhittem, valóban beavatna a további részletekbe, de a szomorú valóság az, hogy erre nincs semmi esély.
- Meglepő módon nem. Az okát nem értem, de nem zavar – nem érzem magam feszélyezetten a társaságában, udvariassága könnyen oldja az esetleges idegességemet, nem beszélve a fesztelenségről, ami árad belőle, a maga természetességével ragad rám.
Komolyan tekintek rá, még akkor is, amikor a poharát emeli. Szerény a mosoly az ajkamon, ami megjelenik rajta. Ostoba kérdés volt tőlem, tudom, de valahogy mégis örülök annak, hogy jól érzi magát. Még ha csak ezt a pillanatot fejezi ki.
- Inkább az édes felé hajlok. Az extrém sósat vagy savanyút szívesebben kerülöm. Mindazonáltal a pazarlás híve sem vagyok és ez nem jelenti azt, hogy nem is eszem meg – csak ha már lehet választani, akkor az előbbit preferálom.
Vidám döbbenettel hallgatom, mit is tervezett el – és emellett milyen életmódot is folytat. Biztos sokkal egyszerűbb lehet az élet, ha nem neked kell kitalálni, hogy mit egyél. Sokszor érzem úgy, hogy a főzés vesz el kevesebb időt az életemből, az sokkal többet, hogy kitalálom, mi is kerüljön az asztalra.
- A tervei között szerepelt egyáltalán, hogy eljön az Albusba? Vagy ezt a káprázatos, ezek szerint több fogásos vacsorát ilyen rövid idő alatt készítette el a szakácsa? - hitetlenkedő jókedvemmel rázom meg a fejem, egyre kevesebb a kétségem afelől, mennyire értettem félre az egész este… indítékát. Főként ha csak a különlegességet veszem figyelembe, amiről beszél, arcomon érzem a pír, mert egyre tagadhatatlanabb, bókokat csempész mondandói közé.
Az újabb fogásba a villát épp csak beleszúrom, a kérdése következik, mivel újra csak nevetést idéz elő.
- Ó, egek, nem – rázom meg hozzá a fejem, vidáman. Szükségem van néhány pillanatra, amíg a jókedvem csillapodik annyira, az újabb fogást is eltudjam fogyasztani. - Vélhetőleg a Vexillák könnyedén tennék ki a szűröm, még mielőtt elérhetném az ajtót – komolytalan vagyok a témában és nevetésem is ezt tükrözi.
Első ízben nyúlok önként a halványzöld nedűért és újra csak egy apró kortyot iszok belőle.
- Tisztelem a rendszert és a hiearchiát is. Még ha nem is ez volt az első benyomása rólam – nem épp egy olyan helyzetben találkozott velem, amikor ennek szerint élem az életemet.

- Mit érezne helyénvalónak? - A válasza is érdekel, de az is, amit nem szavakkal tesz hozzá a beszélgetéshez, a témához és ahhoz, ahogyan viszonyul hozzá. Többet árul el, ha a teljes képet nézem, mint az, amit csak a szavaival oszt meg és igen, találok abban érdekességet, amelyet a jelenlegi helyzet teremt közöttünk.
- Nos… - enyhén megemelkedett szemöldökeim alól pillantok rá - ha azt nézzük, a cselekedetének a következménye egy közös vacsora lett az egyik senatorral, ami talán nem mindennapos élmény az életében, már amennyiben jól sejtem. Ugyanígy az enyémben sem az, hogy az administratoraim egyikének a társaságában töltsem az estémet. Mi ez, ha nem a dolgok néminemű összekuszálása? - Szórakoztat a helyzet, a jelenség és annak az egyszerű realizmusa, miszerint, ha nem kutyulja össze a dolgokat és kerüli meg a rendszert, akkor ma egyikünk sem ebben a felállásban és ilyen módon lenne itt jelen. Mégis ott vagyunk, ahol. Ez úgy vélem, többet elmondd arról, a cselekedetei milyen mértékben borították meg a dolgok természetes menetét vagy rendjét. Ami ellen nincs kifogásom – láthatóan –, de a tényeken ez még nem változtat.
- Foglalkozni vele joga valóban nincs, de az észrevételezésre és annak jelzésére van. Elvégre lehetősége adódott a figyelmembe vonni az esetet. - Így is többet tett ezzel, mint ami a felelőssége lett volna, így technikailag az, amire vágyott a rendszeren belül és azon kívül is, tulajdonképpen teljesült. Nem ez volt a cél?
- Ez esetben a vágya teljesült, Miss Cooper. - Amennyiben csak az volt a fontos, hogy jó kezekbe kerüljön az eset, akkor ez enyémeknél jobb erre nem létezik, minthogy hozzám tartozik az, amiről szó volt.
- Ezt örömmel hallom. Idővel rátérünk az okára is. - Van ugyanis a mögött, amiért most itt ül, de minthogy ajtóstul a házba rontani sosem bölcs megoldás, tudok várni. Ahogyan ő is arra, nyugodtan, a maga tempójában terelődjön abba az irányba, aminek a végéhez érve felkészül majd arra, ami miatt mindez történik vele és körülötte.
- Bizonyára örömmel hallja, hogy lesz desszert is a vacsora végén. - Különösen, hogy édesszájú a saját bevallása szerint, ez az apróság olyasmi, amire a kedvére lehet, efelől semmilyen kétségem nincs. De addig még úgy vélem lesz néhány fogás, ami cserélődik előttünk.
- Éppen maga említette, ezek csupán falatok. Biztos vagyok abban, egyetlen esetleg két kanálnyi étel elkészítése nem telik órákba. - Noha nem mozgok a konyhaművészet alkotási területén, az egyszerű logika elve azt diktálja, kis mennyiségű ételt, még ha különleges is, nem szükséges órákig evésre alkalmas állapotba hozni.
Mosolyogva, örömmel figyelem, ahogy elneveti magát az egyébként akár képtelennek ható, de ahogy egyre inkább megmutat önmagából többet, már nem is annyira lehetetlen ötlet kapcsán.
- Valami azt súgja, ha igazán akarná, képes volna megoldani, miként kerülje el a testőrség figyelmét. - Szó sincs arról, a különleges alakulat képességeit venném figyelmen kívül. A kedveskedő füllentésnek egészen más célja van.
- Nem fordult meg a fejemben, másképpen vélekedne. Éppen ellenkezőleg hiszem, szerintem maga nagyon is hűséges jellem. - Nem pontosítom milyen vonatkozásban értem és nem is kérdezek rá arra, helyes-e a definícióm az esetében.
A vacsora folytatásaként, amikor kiürül az elénk letett tányér, ezúttal egyszerre két másik követi az előzőt, a köret és a hozzá tartozó főfogás.

- Ha a beszélgetésünk és találkozónk megmaradt volna a hivatalos keretek között. Az irodájában, vagy az épületben. Viszont ezen kár rágódni, tekintve a történtek alakulása máshová vezetett – megadta a lehetőséget, több alkalommal is, hogy visszautasítsam a meghívását, de ahhoz túlságosan is érdekel amit megkíván velem osztani az üggyel kapcsolatban, hogy a kísértésnek ellen tudjak állni.
A véleményemre volt kíváncsi és ezt meg is kapta most.
- Jól sejti. Személyesen még nem beszéltem egy senatorral sem – ahogy a legtöbb ember sem Atlasban, vagy épp Tartarusban. Ők egy elérhetetlen réteg, nem annyira, mint az uralkodó páros, annyira, hogy mítoszok alakuljanak ki személyeik körül. Ők egy más világ. - Az összekuszálás gondolatának adott némi negatív érzetet az imént, most mégsem úgy vázolja fel, mintha nem mindenesetben lenne ez rossz dolog talosan sem tudok kiigazodni a senatoron. Mintha minden beszélgetésünket ő irányítaná egy számomra teljesen ismeretlen irányba, ahol én legfeljebb csak vakon vagyok képes tapogatózni.
Óvatosságra intem magam, mert túl veszélyes vizekre is evezhetek ezen az estén.
- Mindez megtörténhetett mert jó időben volt, rossz helyen. Ha nem jelenik meg, vélhetőleg Mr. Hense sem hallgatott volna meg, ahogy korábban sem tette. Újabb akadály, ami már megoldhatatlannak tűnt volna, így ez most a szerencsémen múlott csak – fogalmam sincs, hogy mit tettem volna, ha a consul is elzavar. A végső lehetőségemnek éltem meg a férfit és reméltem benne, hogy ő hozzá legalább tudtam volna fordulni. Mégsem volt vevő mindarra, ami foglalkoztatott és valahol nem tudom hibáztatni, és mégis megteszem.
Hálás mosollyal tekintek a férfira és elhiszem neki, valóban jó kezekbe került az ügy. Foglalkozik vele, szemmel láthatóan, a saját csalódottságom pedig csak túl kell lépnem. Végeredményben úgyis fogom látni, ha történik valami: továbbra is én adok hozzáférést az akadémia rendszeréhez a hallgatóknak.
Gyomrom megugrik, vészjóslónak hangzik az ígérete. - Aggódnom kellene? - sosem lehet tudni, hogy egy senator érdeklődése pozitív vagy negatív dolognak számít egy egyszerű ember életében. És ebben a pillanatban nem tudom, hogy az ő érdeklődése mit is jelent valójában.
- Kíváncsian várom – lelkesedésem hamar visszatér, a desszert említésére hirtelen villanyozódom fel. Túl sok apró falat mellé, vajon mit adhatnak a vacsora végén? Tényleg várom, hogy kiderülhessen.
- Minden az állagtól függ. Már az elkészítés során, van amit könnyen össze lehet rakni, de van amihez idő kell, még ha apró falatok is – hajtom enyhén félre a fejem. - De az tény, órákat még így is kevés étel igényel – szóval még bármelyik opció lehet annak, amire nem válaszol. Újra csak. Bosszantó és mégis valamiért élvezem, amiért kitér előlük… fogást találni rajta képtelenül.
- Nem hangzik életbiztosításnak ez az opció – nevetem fejem újra megrázva. A gondos csatokkal tarkított hajamból egy tincs szabadul ki – aminek nem kellene. Óvatosan simítom fülem mögé a rakoncátlant, ne zavarjon a jelenléte.
- Ezt jó hallani – és ezt őszintén is így gondolom, lelkemet melengeti, amiért nem az ellenkezőjét gondolja. - Nem szerettem volna más benyomást kelteni, mint ami vagyok – legalábbis ami a munkamorálomat illeti és a rendszerhez való hozzáállásomat. Mert bár történjen az életemben bármilyen nehézség… a hitem nem tudja megingatni.
Amíg elviszik az üres tányért újra és helyére immár kettő kerül, csendben maradok. Megvárom, amíg újra kettesben leszünk – bár ez tényleg így van, avagy csak az illúzióját teremti meg ennek?
- Van annak különösebb oka, amiért többször sem válaszolja meg a kérdéseket? - érdeklődőn vetem rá kék íriszeim, ajkamon ott pihen az élénk mosoly. A villával kanyarítok előbb a főfogásból, majd a köretből is, hogy egyszerre ízlelhessem meg őket.

- Az sem lett volna más, mint most. Jelenleg is csak beszélgetünk. - Enni meg kell, ilyen vonatkozásban gyakorlatilag teljesen mindegy az irodámban vagy itt folyik a diskurzus. Vagy bárhol máshol.
- Elképzelhető, hogy nem véletlenül. - Dobom meg a szemöldökeimet felé, ahogy láthatóan nem tud eligazodni azon negatív vagy pozitív az, ahogyan az összekuszálásáról vélekedek. Bár amennyire láthatóan és szavakba is öntve nem tudja mit gondoljon, éppen annyira élvezi is, ebben teljes mértékig biztos vagyok. Nem így viselkedne vagy csevegne, ha olyan nagyon rosszul érezné magát. Nem érzi.
- A consulok feladata nem az, hogy a sűrű napirendjüket megakasztva olyan ügyeket hallgassanak végig, amelyekben papírforma szerint a bejelentés nélkül náluk felbukkanók nem kompetensek. Nem véletlenül van meg a rendje és a módja az ilyen eseteknek. - Még ha úgy is érezte, nem hallgatták meg, egyfelől felkereshette volna azokat, akik azért felelősek, figyeljenek az ilyen esetekre, továbbá van írott formája is annak, felhívja a figyelmet arra, amelyet felfedezett. Volt más lehetősége, más utat választott, ennyi történt. A lelkesedése kellemes üdeség a számomra, de azt ő sem tagadhatja, olyasmibe tenyerelt bele, amihez alapvetően valóban nincs köze.
- Miért feltételezi, hogy aggódnia kellene? - Érdekes reakció, most sem olyan helyzetben vagy felállásban van, amely olyan nagyon aggodalomra adhatna okot a számára, hacsak nem mulasztok el tekintettel lenni valami egyébre. Ha pedig nem érzi magát kellemetlenül, miért feltételezi, a későbbiekben ez gyökeresen megváltozna?
- Nos, én úgy tudtam inkább az elkészítés metódusától és a mennyiségtől függ, semmint mástól. - Érdekes információ, hogy különösebben számítana bárminek is az állaga mindaddig, amíg nem az a latolgatás kérdése, megromlott-e vagy sem, már ami az előkészítés lépéseit illeti. Egészen más kategória véleményem szerint, hogy valaminek öt vagy huszonöt lépése van mire a tányérra kerül, azzal együtt, egyszerű fizika kérdése valamit, ami nagy mennyiséget jelent, lassabban lehet felmelegíteni vagy lehűteni, mint azt, ami kevesebbet nyom a mérlegen. De mit tudhatok én?!
A nevetése mindenesetre ragadós a jó kedv kérdésében és ha nem is olyan módon csatlakozom hozzá, amiként ő megéli az emelkedett hangulatot, határozottan elmosolyodok közben.
- Biztosíthatom arról, nem keltett rossz benyomást. Ezek szerint fontosnak tartja mit gondolok magáról? - Az érkező fogások párosának nem kezdek neki azonnal, helyette újra a poharamba kortyolok.
- Megválaszoltam minden kérdését eddig, pusztán csak nem olyan módon, ahogyan elvárta volna. Ezek szerint zavarja, ha a dolgok nem úgy alakulnak, ahogyan azokat elgondolja vagy eltervezi?

Szavai megnyugtatnak, legalábbis abban a vonatkozásban, hogy csak beszélgetünk és más nem történik. Valahogy mégis úgy érzem, hogy van valami, amit nem látok át, amihez közöm van és még sincs ráhatásom.
- Rejtélyes férfi maga, Senator Craig – hajtom fejemet enyhén vállam irányába, ekként szemlélem arcának vonásait. Azon törekvésem, hogy megértsem miként gondolkodik, vagy épp őt magát, nem adom fel… egyszerűen csak nincs könnyű dolgom.
- Úgy véli, ez volt az első, vagy épp a második megoldásom, hogy Mr. Henset zavartam? Igaz, hogy bejelentés nélkül érkeztem hozzá, de az alá tartozó hivatalnokoknál hiába kopogtattam. Bármilyen formában is kerestem meg őket. Soha nem volt célom másokra erőltetni magamat – enyhén vonom össze a szemöldököm. Túlbuzgóságomat inkább fűtötte, hogy az alsóbb szinteken nem tudtam elérni, meghallgassanak, a consulhoz meg szinte lehetetlen eljutni, sűrű napirendjei miatt. Ezt meg is értem, az egész rendszert megértem, ahogy működik. De sokszor tud akadály lenni ez a fajta működési rendszer. Nekem az volt.
De a hibás porszemek sem kerülhetnek bele oly sűrűn, hogy ez igazán problémát okozzon, nem igaz?
- Az ok megvilágítása, amiért érdeklődik. Baljósan hangzott, hirtelenjében – túl könnyedén és egyszerűen fogalmazta meg azt a mondatát, mintha semmi jelentősége nem lenne és épp egy olyan hétköznapi dolgot ecsetelne, minthogy miként aludt az éjjel. Zavar, amiért nem tudom, hogy mit gondoljak, vagy épp mire az egésszel kapcsolatban.
- Igaza van, attól is függ – és újra nem válaszol! Nem arra a kérdésemre, amit feltettem, azt elvitte valami teljesen más irányba, ahonnan már nem igazán lehet visszatérni az eredeti vonalra anélkül, hogy ne tűnjön az ember túl… erőszakosnak a beszélgetésben. Fel sem tűnik, miként irányítja ő maga az egész társalgásunkat. Magáról nem árul el többet, mint amennyit Ő akar.
Újra emelem a poharam, egy újabb korty kedvéért, valahogy jól esik a falat mellé, ami ezúttal került elém. Illik hozzá, mármint… azt mindig is tudtam, hogy vannak ételek, amelyeknek az ízét kihozza a thiliai ital, de ilyen formájában még nem volt lehetőségem ezt megtapasztalni.
- Sok embernek fontos, hogy mit gondolnak róluk. Közéjük tartozok – könnyedén vonom fel a jobb vállamat. Nem tulajdonítok sok jelentőséget ennek az érzésnek. - Főleg ha az első benyomás nem úgy történik, ahogy elképzeli az ember – az enyhe pír most is kiül az arcomra, mert semmit sem akartam volna, minthogy tévesen ismerjenek meg. Belefutottam már ilyen esetekben és nem érzem komfortosan magamat utána, még akkor sem, ha végül megmutathattam ki is vagyok – vagy mire vagyok képes. Mert ez tagadhatatlan, hogy a bizonyítási vágyam mások irányába olykor magasabb, mint az normális lenne.
- Nem. Többször nem alakulnak úgy, mint ahogy az a terveim között szerepel, ha minden egyes alkalommal zavarna, jóval stresszesebb lenne az életem – olvasta az aktámat, tudjuk mindketten, hogy mi szerepel abban. - A megtörténteken változtatni pedig már nem lehet - ha valamit, a házasságomat nem úgy terveztem, ahogy az végül alakult. Az élet azonban megy tovább és nem hagyja sebeimet nyalogassam.
A főétel és a köret ízletes, halk, de annál jólesőbb hümmentéssel adózom az ízek keveréke előtt.
- Önről lehet tudni valamit, amit a nyilvánosság nem ismer? - azt hiszem ez a kérdés megilleti őt is. Kevés információ csorog át róluk és igen, szeretek érdeklődni mások életéről, de nem azért, mert vájkálni kívánok bennük. Az ilyen érzések soha nem motiváltak, ahogy a pletykálás sem. Az ember maga foglalkoztat, nem más.

- Lássa be kedves, ez a pozíciómmal jár. - Kár volna áltatnom olyasmivel, ami a napnál is világosabb és az üvegnél is átlátszóbb. Minden senator magáévá teszi annak a képességét, olyan módon tárja a nagyközönség elé az életét, amelyet éppenséggel jónak lát. A legtöbben kérdés nélkül beveszik, ami kifejezetten örvendetesnek számít. Mások esetleg a színfalak mögé látnak, tovább azonban nem kívánnak. Ez pedig a helyes választás előttük. Tagadhatatlan tény.
- Azt kívánja a tudomásomra hozni, hogy a  hivatalom nem működik kellőképpen az elvárásaihoz mérten, Ms Cooper? Hogy Ön sokkal jobban tudja a pozíciójából, azzal a kevés tudással, amelyre szert tett a beosztása révén, minként kellene nekem, egy Senatornak vezetnie a saját apparátusát? - Ó, pontosan tisztában vagyok azzal, mennyire kényelmetlen helyzetbe taszítom mindazzal, amelynek kiteszem jelen pillanatban. Mégsem ok nélkül vagyok kellemetlenségének indikátora, egészen pontos elképzelés húzódik a mögött, amelyben perpillanat teljes mértékig megmerítem. Látnom kell olyan keretek között is, amelyekben nem képes a neveltetése álcája mögött meghúzódni. Különösen akkor, ha fenyegetve érzi magát. Amennyire pedig számára kényelmetlen helyzetet teremtek, éppen annyira viseltetek iránta kedélyesként. Nem véletlenül.
- Fenyegetve érzi magát a jelenlétemben? Valóban ennyire keveset gondol rólam, hogy veszélyt jelentek Önre nézve? - Tekintettel arra, eddig még semmiféle interakcióba nem kerültünk a mai napot leszámítva, valahol sértőként hat már csak a feltételezés és annak gondolata is. Jelenleg azonban inkább a kíváncsiságomat piszkálja fel, semmint mást bennem.
Biccentek a vacsora elkészítési módjának szentelt kitérésre, azonban tovább fűzni nincs okom témát. Kívül esik azon, amelyre több figyelmet fordítani kívánnék.
- Nem ezt kérdeztem, Ms Cooper. Fontosnak tarja, mit gondolok személy szerint én, magáról az első benyomás alapján? - Erre ugyanis nem mindegy kitérni a szemszögemből. Olyannyira, hogy nem áll szándékomban továbbszárnyalnia felette egyelőre. Még annak tekintetében sem, hogy észrevételezem az arcra kiült pírt.
A kezembe vett pohár felett szemlélem a reakcióját, kedélyességgel a képemen.
- Ezek szerint kedveli a meglepetéseket? A váratlant az életében? - A válasza nem teljesen fedte le, amire valójában kíváncsi lennék. Itt pedig jelenleg nem számít mindaz, amely az aktájában szerepel róla. Azon már túl vagyunk, hogy pusztán az legyen az összes információforrásom vele kapcsolatban. Különösen abban a tekintetben, ami miatt ez az egész körülményes találkozás létrejött.
- Rólam igen sok olyan tudnivaló létezik, amely nem a nagyközönség orrára tartozik. Kérdés, hogy Ön éppen melyikre kíváncsi. Kérdezzen Ms Cooper, ha tudni kíván valamit. - Tárom szét a karomat előtte, mialatt megérkezik a következő fogás, amely egyben a desszertet jelenti a közösen elköltött étkezésünk folyamán.

Vidám nevetés szakad fel belőlem, nem csak reagálva, de egyenesen válaszolva is a senator szavaira. El kell ismernem mindazt, amit mondd, nem lehet nyitott könyv senki számára sem, egyszerűen csak arra nem gondoltam, hogy saját otthonában is ekként viselkedik, de van itt egy fontos tényező amit muszáj figyelembe vennem: vadidegen vagyok a számára.
Akit megsért. Arcom gyorsan vedli le az öröm vonásait, hogy a kelletlen bosszúságnak adja át a helyét. Nem értem miként jutott odáig, hogy ezt a következtetést vonja le abból, amitmondtam neki. Ennek ellenére mégis igyekszem komoly lenni, hisz ez a mostani helyzet is úgy kívánja meg és bármennyire is törekszem arra ne lásson át az érzéseim kavalkádjain, tudom, hogy elbukok benne.
- Kishal vagyok a vízben ahhoz Senator Craig, hogy bármiféle kritikát fogalmazzak meg a munkásságával kapcsolatban. Tapasztalta nagyobb, mint amilyen nekem bármikor is lesz - ahogy arra nagyon szofisztikáltan és kicsit sem sértőn hangot adott. - Ha úgy látja, hogy egy esetleges fennálló rendellenességeket megfelelően kezelik, a jövőben megfelelőképpen fogok cselekedni - ültömben kissé kihúzom magam, tekintetem mégsem kapom el egy pillanatra sem a férfiról, amíg beszélek. Tisztában vagyok azzal, kivel ülök szemben, becsmérelni nem állt szándékomban, ha szavaimat netalán ennek vette korábban. Ahogy most sem szándékozom. Igazságérzetem volt nagyobb, minthogy veszni hagyjam mindazt, amivel más nem volt hajlandó foglalkozni.
A saját véleményem, a hitem a rendszerben nem számít jelen pillanatban. Vékony jégre tévedtem - vagy ő vezetett rá talán?
Meglepő módon nem. Hangzana a reflexszerű és őszinte válaszom, ha rögtön tudnék felelni neki. Mégsem annyira egyszerű, mert úgy érzem magam, mintha egy hullámvasúton ülnék mellette. Fesztelenebbnek érzem magam, mint amit elképzeltem korábban milyen lehet egy senator társaságában.
- Keveset sosem gondoltam Önről. A fordítottja sokkal igazabb. És nem, nem érzem magam fenyegetve Ön mellett - ahogy feszélyezve sem, csak ahogy korábban is említettem, egyszerűen nem értem minek köszönhetem az érdeklődését az irányomba. - Mindössze különösnek tartom, hogy egy olyan egyszerű ember felkeltette az figyelmét, mint amilyen én is vagyok - szemöldököm kissé összevonom. Azt hiszem kezdek megkavarodni saját gondolataim gubancában. Egyre különösebb ez az este, hogy nyomon tudjam követni milyen hatással vannak rám egyes pillanatai. Mintha a gyeplő egyáltalán nem lenne a kezemben.
- Természetes, hogy fontosnak tartom. Senki sem úgy akar találkozni a senatorával életében először, aki alá dolgozik, hogy épp a feljebbvalójának az útját állja el, azt a látszatot keltve nem tisztel sem rendszert, sem hierarchiát - enyhe döbbenet ül ki arcomra, de inkább csak amiatt, amit mondok. Nyilvánvalóan nem szeretném, hogy azt higgye veszélyt jelentek az apparátusára, amiben dolgozok. Azon túl, hogy szeretem a munkámat, hiszek is abban, amit képviselünk. Egyértelmű, hogy fontos mit gondol először rólam.  
Először vonom el tekintetem róla, miközben vele beszélek. - Függ a váratlanság jellegétől, milyenségétől. Volt már amit, annyira nem kedveltem - keserűség jár át annak emlékétől, miként viseltettek irántam, mennyire tartott az, akinek már csak neve maradt meg az életemben. Nagyot nyelek és csak ezt követően tudok visszatekinteni rá. - De azzal nem segítek senkinek sem, főként nem magamnak, ha nem adaptálódok a történésekhez - mert hát valahol erről szól az életünk nem? Reagálunk arra, ami velünk történik és ebben a váratlan helyzetek is beletartoznak. A pohár után nyúlok és egy apróbb kortyot iszok belőle, ennyi időt hagyok magamnak, hogy lerázzam magamról a téma okozta kellemetlenséget. Ezt most csak magamnak köszönhetem.
Kedélyemet mégis gyorsan javítja széttárt karja, amin akaratlanul is halkan felkuncogok, de túl sok lehetőséget hagy nyitva nekem. Milyen kérdést lehet feltenni, amikor ilyen jellegű szabad kezet kapsz?
- Volt már, hogy kételkedett magában, vagy a döntésében? - teszem fel a sok kérdés közül az egyiket. Számos kevereg gondolataim között, de talán erre vagyok a leginkább kíváncsi. Olyan magabiztosság járja körbe, akaratlanul is felmerül bennem, ő minden körülmények között ilyen?
Tekintetem a legújabb fogásra vetül és egy lelkesebb mosolyt küldök a pincér irányába. Íriszeim kitágulnak a desszert láttán - még csak tagadni sem tudnám azt mennyire édesszájú vagyok. Belekanalozok az édességbe, s amíg a kérdésen gondolkozom, amit feltehetek neki, az első falatot elfagyasztom.
- Egek - hümmögök elismerően, íriszeim rögtön a zöld desszertre vetül. - Bánná, ha elkérném a receptet a szakácsától? - mutatok a mennyei falatra az evőeszközömmel, amíg érdeklődve tekintek el rá. Talán ezzel átlépek egy határt, de túl mennyei ez az étel, hogy ne tegyek egy próbát.

Szórakozottságom jeleként moccannak feljebb a szemöldökeim, ahogy nevetése betölti a nappalimat, padlótól egészen a medence aljáig érő mennyezetig. Mialatt pedig asztaltársam kedve változik, akár a szél fújná azt, esetemben ugyanúgy megmarad az ajkaimat rezegtető jó kedély. Pontosan tisztában vagyok azzal miként hatnak rá a szavaim, az viszont jelen esetben jobban érdekel, miként hagyja, hogy ez befolyásolja a viselkedését és a szavai megválogatását.
- Mégis megteszi, csak pusztán nem hozza nyíltan a tudomásomra. - Nem kérdésképpen fogalmazom meg az úgy vélem teljesen egyértelműt. - A hivatalom pedig működik. - Tárom kicsit széjjelebb a két karomat. Ez azonban nem jelenti azt, ne vehetne részt a tökéletesítésben, de erre majd egy kicsit később térek rá. Egyelőre van már, ami jobban foglalkoztat és természetesebb folytatása is az estének.
- Mi volna az a nem kevés, amelyet gondolt rólam? - Mosolyodok el az orrom alatt, tagadhatatlan milyen mértékben szórakoztat a társalgás és mindazon témát érintése, amelyeken keresztül megyünk azóta, hogy betette a lábát az otthonomba.
- Csupán erről lenne szó? A főnöke szemében kíván jó munkaerőnek mutatkozni? - Arra szándékosan nem tértem ki, miért keltette fel a figyelmemet. Mindent a maga idejében, egyelőre még nem értünk el odáig. Különösképpen most, hogy a terítéken lévő közöttünk annak a kulcskérdése, milyen mértékben is tartja fontosnak azt, mit gondolok róla. Azt pedig természetesen örömmel veszem, nem érzi magát veszélyben a közelemben.
Ahogy elereszti a tekintetével az enyémeket, szakadatlan kutatok utánuk, jobban tetszett, amíg teljes mértékig élveztem a figyelmét, mint most így. Akkor is, ha nagyon is értem, mire utal mindazzal, a meglepetések nem mindegyike van a kedvére, számításba véve a magánélete alakulását a közelmúltban.
Így visszatérő jó kedve és kuncogása jobb kedve derít, legalább nem ragadt be közénk a hirtelen jött újabb hangulatváltozása.
- Természetesen általában pontosan tudom mit akarok. - Azon esetek ritkasága azonban nem tartozik rá, amikor ne így lett volna életem során. Az őszinte kitárulkozás nem hoz magával kényszeres információ közlést minden tekintetben. A határt mind meghúzzuk valahogy ugyebár.
Újabb szórakozottságnak ad táptalajt, ahogy lelkesedésével rajongja körbe a kihozott desszertet. Kétlem eddig láttam volna bárkit is, akit ennyire lenyűgözött volna bárminemű étel.
- Akár mindennap elkészíttetheti a séffel, ha úgy kívánja, Ms Cooper. - Nagyon is tudatában vagyok annak, mennyire nem fog összeállni számára ez a kijelentés elsőre, mégsem rohanok elébe a magyarázatnak. Ha már ilyen nagyon lenyűgözte a tányéron megülő, magam is csatlakozom hozzá az ízvilág megtapasztalásában.

Szavai nyomán fogaim szorítom össze, tagadni akarom mindazt, amit hallok, hiszen koránt sem kívántam őt kritizálni. Miért tenném meg? Jelen pillanatban mégis sértőnek hat az, milyen jelentéktelennek lát és vélekedik rólam. Még ha ez így is van, akkor sem esik jól hallani.
Akkor én mit keresek itt? Jönne az reflexszerű válaszom.
Saját sértettségemen gyorsan túl kell lépnem, mert valóban működik a hivatala, ami alá dolgozom, csak azért, mert találtam egy repedést, nem jelenti azt, hogy az alapjaiban lenne baj. Bosszúságomat mindössze az okozza, hogy nem könnyítik meg az egyszerű embereknek, hogy a befoltozásában segédkezzen.
A témát másfelé tereljük, így nem ragadok le ennél tovább a kelleténél - majd otthon - és a hangulatomat is sikerül gyorsabban kedélyesre cserlni.
- Tényleg? - hitetlenkedve tekintek rá, halk nevetéssel karöltve. Valóban hallani akarja, hogy egy olyan személy, mint én, mit gondolok róla? - Legyen. Senator Craig, maga olyan szenvedéllyel vezeti a hivatalát, amely nem csak csodálatra méltó, de egyenesen ösztönzőleg hat a dolgozóira is. Profizmusa példaértékű mindannyiunk számára és azok, akik magának dolgoznak azt akarja, hogy minden, mindig flottul menjen. Legtöbb esetben - javítom ki magam, fejemet egy kicsit oldalra döntve. Nem ülnék itt, ha nem lennének kivételek. - A nyilvánosságnak adott beszédei alapján látszik, hogy őszintén törődik a maga alá tartozó hivatalokkal. Mindazonáltal összehasonlítási alapom nincs, csak olyan munkám volt eddig, ami az oktatás alá tartozik - de ezt ő is nagyon jól tudja az aktám alapján. Adminisztrátori munkámat megelőzően az előkészítőbe járó gyermekekkel foglalkoztam, vagyis lehet, hogy minden senator munkamorálja ilyen. - De nem hiszem, hogy ezzel újat tudtam volna Önnek mondani - emelem meg szemöldökeimet egy pillanatra. Az asztalon pihenő poharat most emelem meg, hogy kortyoljak az alkoholos italból. Továbbra sem iszok belőle sokat, nem igazán tartom illendőnek ebben a helyzetben.
Szemeimet enyhén összevonom, ahogy valami teljesen másra tér rá, amiről a vacsora ideje alatt, eddig nem volt még szó. Nem pontosan így.
- Miért, miként kívánnék még fontosnak mutatkoznom? - érdeklődöm meg tőle, az ösztöneim úgy súgják, valami másról is szó van, mint amit átlátnék és jelen pillanatban gyomrom alján ül meg annak a tudata, valójában mennyire tudatlan vagyok. Szám szegletében mégis egy kósza félmosoly bújik meg.
Nem a nyílt válaszadás módját választom, inkább kérdéssel fejezem ki magam, ahogy észrevettem ez egy olyan módszer, amit ő is szívesen használ velem szemben.
Nem hagyom, hogy Jordan emléke és az általa ejtett sebek elvonják figyelmemet arról, valójában jól érzem magam ezen a vacsorán, még ha az elvárásaimat nem is tükrözi. Végig abban a hitben voltam, hogy megvitatjuk mindazt, amivel ma délelőtt elé keveredtem. Pillantásom mégis csak később emelem rá vissza.
- Mindig ennyire magabiztos? - figyelmemet nem kerüli el, hogy amennyire válaszolt a kérdésemre, annyire nem is tette meg. De vajon mindez azzal jár, hogy ő egyike a senatoroknak, vagy mint ember is hordozza ezt a jellemet? Egyáltalán különbséget lehet tenni a kettő között?  
A fejtegetett téma érdekel, de a desszert is megérkezik és a figyelmemet megosztom a kettő között. De az utóbbi… Mintha az egész vacsora ezt az utolsó fogást hivatott volna előkészíteni. Az ízei, egyszerűen tökéletesek és nem igazán tudok vele betelni.
- Egy idő után zavaró lenne, ha mindennap bekopognék - felelem két falat között, halkan nevetve már csak az elképzelésen is, miközben elmém hátterében kiabál egy hang, hogy jobban oda kellene most figyelnem… - Valamint, jobban szeretem magam kivitelezni.
Amennyire ízletesnek tartom az utolsó fogást, azt olyan gyorsan fogy is el, legnagyobb sajnálatomra. Mohóságon nem kaphat, de az még az ő figyelmét sem kerülheti el, nagyobb örömöm lelem a desszertben, mint bármelyik másik ételben. Az én gyengém. - Mindennap ilyeneket eszik? - szinte már hitetlenkedve tekintek rá vissza.

Érdeklődéssel figyelem, ahogy az állkapcsa megfeszülni látszik, felteszem épp összeszoríthatja a fogait, talán azért, hogy ne mondjon olyasmit, amit nem illene vagy kellene a jelenlétemben. Számomra sokat elmond ez a röpke mimika az arcán. Tovább azonban nincs időm morfondírozni, minthogy a társalgásba visszacsatlakozik.
Határozottan bólintok, már amennyiben a visszakérdése arra vonatkozik, tényleg tudni szeretném-e, hogy mit gondol rólam. Még szép, hogy szeretném, jelenleg nagyon is.
Szusszanva, hangtalan kaccanás csiklandozza meg a mellkasomat és az arcomat is egyaránt, ahogy a hízelgő szavak mellé végül csak odaszúr vagy legalábbis megpróbálja. Ejnye Miss Cooper, ez igazán nem volt szép magától.
- Dehogynem, kedves, mondott újat, csak személyeset nem. Ne mondja, hogy teljesen lepereg magáról a sármom. - Kezemet a mellkasomra helyezem, teátrális mozdulattal, de azért szemernyi komolysággal is a tekintetemben.
- Bármiképpen, amely hordoz magában valami érdekeset, esetleg többet annál, minthogy csak kellemes munkaerőként könyveljem el. Vagy netán ez lenne a vágya? Azt már tudom, hogy nem érzi magát fenyegetve a társaságomban, de vajon kellemetlenül igen?] – Magasra húzódnak a szemöldökeim a homlokomon, tisztában vagyok azzal, hogy megint a sarokba szorítom bizonyos értelemben, de fogalmazzunk úgy, nem véletlenül teszem.
Kivárom a válaszát, a beszélgetés folyományaképpen pedig nem túl szélesen, de megint széttárom a két karomat, hogy biztosítsam arról, a magabiztosságommal az esetek nagy többségében egyáltalán nem szokott semmiféle probléma lenni. Az kellemetlen volna, ha esetleg lenne.
- A saját otthonának ajtaján szükségtelen lenne kopognia, Lara. - Kellemes ívű mosoly terül szét a számon, hagyok pár másodpercet arra, hogy emészthesse, amit hallott. Túl sokáig azonban nem váratom.
- Véletlenül pont tudom, hogy lassan ideje lesz újra férjhez mennie és amennyire talán nem ideillőnek tartja ennek a felhozását részemről, biztosíthatom, hogy hamarosan megérti, miért hozakodtam elő vele. - Felállok a helyemről és átsétálok hozzá, tenyeremet nyújtva azért, hogy elfogadja, feltett szándékom, hogy így a vacsora végeztével áttérjünk a kanapéra, az kényelmesebb és nincs egy egész asztal kettőnk közé préselve. - Szabad lesz? - Azért a beleegyezésére várok és ha megkapom, átkísérem az ülőgarnitúrához, ahol mellette kívánok helyet foglalni.
- Kíváncsiságból azt is megnéztem, a rendszerünk kit ajánlana Önnek. A legnagyobb szerencsémre pedig igen kedvező választ adott. - Elhallgatok, hogy kapjon egy kis időt feldolgozni mindazt, amit hallott. A többit majd szép sorjában. Feltételezem ehhez is lesz mit hozzátennie.

Amíg ő hangtalanul, addig én hangosabban nevetem el magam, főleg teátrális mozdulata láttán. Eltekintek mellette, amíg jókedvem kitart. Már hogy peregne le sármja, ki az a józan eszű nő Atlasban, aki ne venné észre a nyilvánvalót? A francba Lara, gondolj másra, nehogy most pirulj el! Szélesebb mosollyal vezetem vissza kék íriszeimet a férfira.
- Ahogy már volt róla szó korábban is, maga rejtélyes ember, ami leginkább a magánéletére terjed ki - és ez teljesen mértékben érthető és természetes is. Senkire sem tartozik életének ezen része, hiába az egyik legprominensebb személy egész Thilián. -  Ahhoz, hogy több személyes véleményt is lehessen alkotni, kicsit többnek kell Önben lennie, mint a sármja - szemöldökeim enyhén emelem meg felé. A mozdulatnak tudatában sem vagyok, ösztönös cselekedet.
Igyekszem biztonságos vizeken evezni a vele való beszélgetésben, de újra és újra olyan hullámokat gerjeszt, ami lehetetlenné teszi a próbálkozásaimat. Szavai újra meglepnek, mert arra nem számítottam a beszélgetés ilyen irányt vetne - de ez nem az első ilyen eset a mai este folyamán.  
- Kellemes? - visszhangzik ez az egyetlen szó, amely élesen megragad bennem. Az, amit ma produkáltam lenne számára a kellemes? Előbb jutott volna eszembe magamról az idegesítő jelző. - Valóban olyannak tűnök, mint aki kellemetlenül érzi magát? - hajtom enyhén félre a fejemet, ekként szemlélem a férfi arcának vonásait. Az előző kérdésekre mégsem tudom, hogy miként kellene feleljek. Egyáltalán nem lenne illendő egy válaszom sem, mégis csak ő a legfőbb személy abban a hivatalban, ahol dolgozom. - Mert ez az állítás nem lenne igaz - biztosíthatom arról, sokkal többre van szükség ahhoz, hogy ne érezzem magam valahol jól, mint amit ő megad. De valójában ez a gondolat fel sem merült bennem egészen idáig és nem értem, hogy miként jutott erre a megállapításra.
Vagy csak valamiért tesztel. Áh, bosszantó, hogy nem értem, ami történik.
Szélesedő mosollyal nézem, ahogy széttárja a karját. Pont, ahogy gondoltam. Vajon milyen érzés lehet így élni az életet, amikor nem kételkedsz magadban lépten nyomon és pontosan tudod, hogy mit akarsz?
Saját otthonomban?
Az utolsó falat csúszik le a torkomon, íriszeimet újra a magáénak tudhatja. Enyhén elnyílnak az ajkaim, amihez nagyobb levegőt is veszek, mintha szólni szeretnék, de néhány másodpercet követően ajkaim préselem össze, egyidőben azzal, ahogy szemeim összeszűkülnek. Orrnyergem felett függőleges ránc képződik. Nem, nem érthette úgy, ahogy gondolom.
Eddig gondtalanságom könnyedén söpri el. Vonásaimra az értetlenség és a komolyság egyfajta ötvözete húzódik. Ez az a téma, amiről ma este határozottan nem akartam beszélni, még ha épp azzal a senatorral vacsorázok, akinek a hivatalához tartozik az ügy. - Végül is az aktámban szerepel ez is - lelki szemeim előtt látom hogy hatalmas vörös visszaszámláló mutatja mennyi időm maradt még hátra. Mintha nem tudnám, mintha nem lennék vele tisztában.
A továbbiakban némán figyelem, ahogy feláll és közelebb lép hozzám és kezét nyújtja. Egy pillanatig mozdulatlan maradok, majd elfogadom a felajánlását - sosem viseltettek még így irántam. - Persze - kesztyűs kezem bújtatom az övébe és most rendkívül örülök, hogy fedi valami a kezemet… Legalább nem érzi mennyire izzad a tenyerem.
A kanapén helyet foglalok, de nem dőlök azon hátra, az idegesség a gyomromat szorítja össze jelenleg. Nem tehetek róla, korábban épp egy olyan témát hozott fel, amiről nem szívesen beszélek, főleg, hogy kilátásba helyezte hamarosan mindent megértek, feltételezem ezt akarja folytatni.
- Az Ön szerencséjére? - kétkedő hang bukik felszínre torkom mélyéről, homlokom ráncai újra megjelennek, miként szemöldököm vonom össze. Eltekintek mellette, végigfuttatom mindazt magamban, ami ma történt, főleg az est folyamán. Újra szólásra nyitom ajkaim, de hang nem akar átszökni rajta. - Arra céloz, hogy… - nem, nem kizárt. Nem lehet. A köz számára is ismert családfáján amilyen gyorsan csak tudok végigfutok, hátha találok valakit, akinek nősülnie kellene, ha már az ő szerencséje és nem az enyém az eredmény…
- Kit ajánlott, ha szabad kérdeznem? - gondolom nem okkal hozta fel a témát és ne most húzza el a mézesmadzagot előttem, hogy aztán ne kapjak semmit. - Azt hittem még van időm - néhány hetem, talán pár hónapom, de akkor is. Tagadni sem tudnám, mennyire hirtelen ért ezzel a témával, gondolataim ide-oda csaponganak.

- Tehát azt mondja, pusztán reméli, hogy több van bennem, mint a sármom, de ezek szerint az este folyamán a világon semmi mást nem látott egyebet. A rejtélyességemet leszámítva természetesen. - Ki nem hagynám azt, amit eddig már több, mint egyszer megemlített, de láthatóan többre vágynék hallani, semmint némi visszaszúrásra, amely sokkal inkább a szemében sekélyesnek tűnő mivoltomat visszhangozza, semmint valami egészen mást. Csalódnék benne, ha nem látna túl mindazon, ami az orra elé lett terítve. Miss Copper, többet várok öntől, ne hagyja, hogy tévedjek magával kapcsolatban…
- Bármely meglepő számára, gondolatot olvasni még a senatus tagjai sem tudnak. Pedig az nagyban megkönnyítené az életünket. Tehát? Egészen pontosan miként is érzi magát a társaságomban? - Szélesbe vonuló mosollyal a számon teszem fel a kérdést, különösen, hogy ő maga ejtette el annak a jelentését, a kellemetlen pont nem jelzője annak, ahogyan jelen pillanatban van az asztal másik végén. Ez viszont már jó jel. Számomra legalábbis.
A mosolya tetszetős. Minden alkalommal, amikor hajlandó megvillantani, megmelengeti vele a mellkasom mélyét. Azt azonban eltéveszti megérteni, mire is utalok azalatt, hogy az otthonának ajtaján szükségtelen lenne a kopogtatás. Ejnye Miss Cooper.
Az értetlen arckifejezése azonban nem lep egy cseppet sem. Mondhatni ebbe az irányba terelgettem az est folyamán, szándékosan, kíváncsian arra, hol szedi fel az elejtett morzsákat.
Áttelepedve a kanapéra, a magam részéről kellemesebbre fordul az este, már nem választ el tőle a teljes asztal hossza és az sem zavar, hogy még abszolút nem érti mindazt, ami körülötte és vele történik egy időben. Ami viszont késik…
- Arra bizony, kedves. - Bólintok, határozottan, kétséget nem hagyva a szívében, ahogy a szerencsémet firtatja. Azt, pedig hogy mire célzok pontosan, egyelőre nem öntöm szavakba, sokkal inkább az arckifejezésemre hagyatkozom, a megemelkedett szemöldökpárosommal és az összepréselt ajkaimra szegült mosoly megkomolyodásával. Félig megkomolyodásával.
- A tradíciókat kedveli, igaz? Ám legyen. - Kiveszek a zsebemből egy ékszerdobozt. Ma már kevesen követik ezt, úgy tűnik Lara Cooper pont az egyikük, bár nem ér meglepetésként, másképpen nem lenne nálam a gyűrű, amely a dobozban lapul. - Magának engem hozott ki, nekem pedig magát. Szeretném elvenni, Miss Cooper. - Hagyom szóhoz jutni, már ha lenne mit hozzátennie mindehhez. Remélem lesz.

Felvont szemöldökkel hallgatom a férfit, már-már az értetlenkedés határát súrolja arcom vonásai, ami kiül jelenleg rá. Komolyan?
- Kellemes társaság, akivel jól ellehet tölteni az időt, még akkor is, ha a beszélgetés fonalát teljes mértékben Ön vezeti. Amennyire nyitott és érdeklődő a másik iránt, annyira zárkózott, ha önmagáról van szó, amíg a partneréről a lehető legtöbbet is megtudná, ugyanezt a gesztust nem viszonozza - persze, persze a pozíciójával jár, de azt neki is látnia kell, alig osztott meg valamit magáról. - Ezt mégis jól kompenzálja a kedélyével és a magabiztosságával, ha csak a ma este benyomását nézzük. Ha viszont az eredeti kérdést is, hogy mit gondolok magáról, ami nem csak a munkára vonatkozik - lélegzetvételnyi szünetet tartok, mielőtt megfullasztanám magam a beszédben. - Látni lehet milyen fontos magának azok, akik közel állnak magához. Ott ül a tekintetében minden alkalommal, amikor rájuk néz - a sajtóban nem egy kép jelent meg, amikor a felesége vagy a lánya oldalán jelent meg. Szeretetének jele minden alkalommal megcsillant íriszeiben. Mosolyba fordulnak ajkam ívei, hiszen semmi gond nincs azzal, hogy ilyen valójában. - Ez nekem azt mondja, hogy gondoskodó és törődő mások iránt.
Túl messzire mentem? Vagy most elégedett a válaszommal? Nem kellett volna ennyit mondanom róla, mégis csak az ő házában vagyok és egek, az egyik leghatalmasabb ember a világon. De hát ő volt kíváncsi arra, hogy mit is gondolok róla. Ahh.
Nyughatatlan, nem pihen addig, amíg meg nem kapja a választ, vagy többet annál, mint amennyit adni akarok neki. Mintha az nem lenne elég.
- Összességében jól érzem magam, de nem engedi, hogy egyszerű válaszokat adjak, igaz? - vidáman nevetem el magamam, azt még neki is látnia kell, hogy mennyire nem könnyíti meg sokszor a helyzetemet.
Nehéz elfelejteni - és eszem ágában sincs ilyen szándék - hogy egy senatorral ülök szemben. Ami azt illeti, nem is engedi és az eddigi jókedvemet felváltja a komolyság, a keserűség pirulájával nyelvem hegyén. A korábbi gondtalan mosolygásom a kanapén nem talál vissza hozzám, de a téma, amit fejteget épp egyike annak, amiről egy jó ideig nem csak beszélni, de foglalkozni sem akarok. Az elmúlt majd két év épp elég kellemetlen pillanatát okozta annak a ténye, elvált lettem.
Szemöldököm újra ráncolom, határozott bólintását látva és azt, amilyen kifejezéssel néz rám, félig megkezdett, de végül be nem fejezett mondatom után. Újra levegőt veszek, hang mégsem jön ki a torkomon. Nem, ezt teljesen rosszul feltételezem, nem ugyanarra gondolunk.
Arcáról az ékszeres dobozra simulnak íriszeim. Egekre! Nem feltételezem rosszul. Szívem üteme sokkal gyorsabb ritmust vesz fel, mint az est folyamán bármikor, fülemben hallom dübörögni és ennek ellenére is tisztán és érthetően hallom azt, amivel folytatja. Enyhén eltátott szájjal nézem néhány másodpercig a dobozt.
- Miért? - tekintek fel rá vissza végül, a kérdés akaratlanul csúszik ki a számon. Gyorsan szorosan hunyom le a tekintetem, persze hallottam az indokot, hogy egymásnak ajánlott a rendszer, de nem lehet csak ennyi. A mai napig vélhetőleg a létezésemről sem tudott. - Ne értsem félre Senator Craig, megtisztelő a szándéka, de… Elképesztően a rangján alul állok - ez neki sem lehet újdonság. - A szüleim rengeteg munka árán tornázták fel magukat oda, hogy Atlaszban élhessenek, még ha én már ebbe is születtem, vannak, akikben ennek a ténye viszontagságot vált ki. Jó fényt nem vethetek magára - arról nem is beszélve, hogy még csak politikailag sem lehetek jó döntés, nem származom előkelő családból, nincsenek üzleti érdekeltségem, csak egy egyszerű adminisztrátor vagyok. - Én… - döbbenetem és bizonytalanságom kiül arcomra. Hát ezért a sok kérdés, amiket feltett egész éjszaka. Ezért a… desszertes megjegyzése is.