Clara Gregor

Az öröklési sorrend.
Családom vérvonalát egészen a földi uralkodó családig vissza lehet vezetni. Büszkék vagyunk erre, hiszen több mint hét évszázad alatt sem halt ki a Senatus IV. vérvonala. Ez múlt a szerencsén de egy jó adag olyan szokáson is, amelyet még a Földről hoztunk magunkkal. Ragaszkodunk a múlt hagyományaihoz, melyeknek egy jó részét a rendszerbe építettek bele, de ebben a században semmi keresnivalójuk nem lenne már. Mint az elsőszülöttség és férfiak joga. Hogy a férfi, ki nevét fogja a családnak mindig hordozni, kerüljön olyan politikai előtérbe, mellyel büszkeséget tud hozni családjának minden tagjára. A nyál keserűen folyt össze számban, minden egyes alkalommal. Fiatal voltam, amikor apámat szembesítettem a ténnyel: nem igazságos velem szemben. Miért nem érhetnék én is annyit, mint a fivérem? Engem miért zárnak ki ebből?
- A rendszer valójában egyenlőtlen, igazságtalan és kegyetlen. Az elsőszülöttség megoszt és tönkretesz minden családot. Sokan kívánnak Clara egyenlőséget, de nem születünk annak. Mindig is voltak káprázatos és unalmas testvérpárai családunknak. Mindenki, aki a politikai életbe vetette magát, aki vezette a családot és az államot az unalmas. Bizony, jól hallottad, még én is az vagyok. Az unalmas, kötelességtudó, megbízható és hősies vonal mellett van egy másik fél. Te, drága Clara. Káprázatos, zseniális, individualista és veszélyes. Lehet, hogy sikered lehet, hogy az emberek elfogadnak, kedvességed és előzékenyenységed magával ragadja őket, de ne csapd be magad azzal, hogy hosszútávon sikereket tudsz elérni.
Kegyetlenség volt ezt hallani gyermekként. Nem tartanak semmire, mert nem elsőnek érkeztél, mert nem férfi vagy, nem látják azt, amit te tudsz, tudhatnál, mert teret sem adnak neked. Megmakacsoltam magam. Elkövettem mindent, amit anyám kért tőlem, megtanultam az illem minden alapvető szabályát, de lelkemben ott égett a bizonyítás lángja: megmutatom nekik.
Megmutatom, hogy érek annyit, mint a fivérem.
A családom számára értékes vagyok.

Árnyék.
Légy erős. Megrendíthetetlen és mindenekfelett, soha, senki ne lássa mit érzel valójában. Arcizmod nem rándulhat egy szívdobbanás erejéig sem, érjen bármilyen csapás is az életben. Emelt fővel, rezzenéstelenül viseld, amit kapsz. Légy mindig makulátlan.
Mozdulataidból tűnjön ki a megfontoltság, a nyugalom és legfőképp az elegancia. Egész lényedből áradjon, amikor belépsz egy ajtón, felfigyeljenek rád, de ne túlságosan. Épp csak annyira, az emberek megjegyezzenek, elismerjék megjelenésedet, azt, amit tőle elvárnak. Nem többet és nem kevesebbet.
Sose inogj meg, repedés sose látszódjon rajtad. Nem leszel más, csak egy árnyék fivéred mögött, mégse kicsinyeld le ezt a támogató szerepet. Figyelni fognak, bárhol is járj a világban.
Ezek anyám szavai, melyek egész neveltetésemet végigkísérték. Nem szánt másnak, csak egy bábnak fivérem mögött. Támogató testvérnek, aki minden döntésében ott van, aki képes szónokolni róla, akként, az emberek elhiggyék szavaimat.
Mégsem úgy, hogy kitűnjön, van saját gondolatom is.
Az árnyék sötétjében meghúzódó erőtlen alak. Támogatás, ez a feladatom mindenek felett.
Aminek teljes mértékben eleget teszek. Elsősorban nem fivérem irányába, hanem férjem felé. Támogattam, az első pillanattól fogva, ahogy életünket összekötötték. Mellette álltam tanulmányai idején, a nehéz időszakjaiban, akkor is, amikor a kötelessége elszólította mellőlünk. Időt és energiát nem ismertem ha róla volt szó, a két, örökkön ébren lévő ikrek mellett sem. Nem volt olyan alkalom, hogy ne lettem volna ott, amikor igazán szüksége volt erre, ha mondta, ha nem. Nem tolakodtam, csak hagytam a maga módján engedjen közel magához.

Elsősorban a férjem mellett állok, bármit is hozzon közös életünk. Fivérem kénytelen elviselni a másodlagos szerepet ebben, akinek karrierje árnyékként lóg családom felett. A kötelesség, a merev szabályok, melyektől óvnám őket és amelyektől olykor képtelen vagyok.

Mert meg kell felelni a lehetetlen elvárásoknak, ezt levetkőzni képtelen vagyok.

Kompromisszum.
A házasságban, a gyereknevelésben, a munkámban, a fivéremhez és anyámhoz fűződő viszonyomban. Életem jelentős részében jelen van az, hogy kompromisszumra törekedjek azokkal, akik a világot és még annál is többet jelentenek nekem. Hiszem, egy kapcsolat azon alapul, miként tud egymással két ember nem csak kommunikálni, de döntéseiket is meghozni.
Vannak pillanatok, amikor nem ragaszkodhatsz makacsul a saját elvárásaidhoz, van, amikor engedni kell. Ez korántsem a gyengeség jele. A megbeszélés, hogy meghozz egy olyan döntést, mely mindkettőtök számára elfogadható, mégis valahol mindketten engedtek a saját elvárásaitokból, ez az, amelyre igazán csak a bátor ember képes. Vállalni a kezdetleges konfliktust is akár, hogy eljuss egy olyan célhoz, amely után képesek lehettek egymás mellett élni akként, elfogadjátok egymás érzéseit és döntéseit.
A vélemények különbözhetnek, egymáshoz közelíteni őket nem bűn, nem azt jelenti, hogy ezzel egy cseppet is feladnál magadból. Ez tesz minket igazán társas lényekké, olyanokká, akik képesek önmaguk egy jobb verziójára, mert azzal, hogy ezt megteszed fejezed ki, mennyire is fontos számodra a másik.

Alázat.
Végtelen hálásnak lenni aziránt, kinek az életed köszönheted nem engedmény, alapvető elvárás elődeink irányába – legyenek azok bármennyire is nehéz természetűek. Felneveltek, etettek, tőlük minden telhetőt megtettek azért, hogy érdemben is felnőtt ember lehessek. Mégis miként ne lennék hálás érte?
Miért ne lehetnék hálás aziránt, aki ezt átvette tőlük és minden egyes nap bizonyítja a családja a legfontosabb számára. Ő az oka, amiért étel kerül az asztalunkra, ruha a szekrényekbe. Sokat nem kér tőlem cserébe. Pontosabban semmit, számára ez a természetes.
Nem vár köszönetet, mert számára ez a természetes. Én pedig – bár erre régen nem esett már példa, ám egy időben elég gyakorta megesett – szavakkal is kifejeztem mit is érdemel valójában, mindazért, amit értünk tesz. A szavakat átvették a tettek. Ajkaimon keresztül nem bucskázik át az egyszerű köszönöm, helyette kifejezem mit is jelent számomra az, amit tesz értünk. Hatalmas alakjával fölém magasodik én pedig könnyedén temetem magam alá, hogy ketten, együtt, összekapaszkodva érjük el azt, ami ritkán adatik meg a világunkban.

Elegancia.
Az élet minden létező aspektusában. Mindig és mindenkor, az sosem történhet meg, hogy a haj kócos, esetleg a szél úgy fújja össze, hogy az megbámulásra adjon okot. A kifogástalan megjelenés mindazonáltal csak az első lépés.
Egész lényeddel kívánnod kell, ehhez mérten kell minden izmodat megmozdítanod, hangod minden lejtésében viselned kell ezt az egyszerű jellemet. Egy úrinő vagy és abban a körben, amelyben apád és majd később fivéred fog tartozni nem engedheted meg magadnak azt a luxust, ezt elfeledd – szintén csak anyám tanítása. Egy letűnt kor szokásait tanította meg. Gyerekkoromban könyveket pakolt a fejemre és akként kellett végigvonulnom az egész házban, hogy akár egy is leesett volna, anélkül a kezemmel egyensúlyoztam volna.
Egyenes háttal ülni, a lábak sosem keresztbe fonva, hanem egymás mellé simítva és csak enyhén döntöd meg.
Nevelése annyira jól sikerült, hogy izmaimba épült minden, amit éveken keresztül tanított, képtelen vagyok szabadulni tőlük. Bőröm alá itta magát, életem nagy részében ez a vezérelv irányítja nem csak mozdulataimat, de gondolataimat is: mi az, amit egy úrihölgy megtehet?
Többször élem meg hátránynak, mint előnynek ezt a fajta beidegződést, de van mellettem valaki, aki mellett képes vagyok felengedni, otthonunk melegében nem várja el ezt a viselkedést tőlem. Van valaki, aki mellett elengedhetem magam, fellélegezhetek, ahol önmagam egy formája lehetek, amit nélküle nem ismerhettem volna meg. És ami a legfontosabb, elfogadja ezt.

Empátia.
Alapvető vágyálom segíteni másokon, segíteni mindazoknak, akik nem csak kérik, de azoknak is, kik képtelenek ezt megtenni. Büszkeség, makacsság, vagy épp szégyen, bármi is vezérelje őket. Mindenkinek jár az, emberségesen közelítsenek hozzájuk. Naiv vagyok, amiért úgy vélem mindenki megérdemli a kedvességet? Hogy olykor képtelen vagyok lemondani valakiről?
Nevezhetsz annak, a magam részéről úgy fogalmaznék, a jóindulat nem veszett még ki a világból. A szigorú rendszerünk, a technológia fejlődése, a folyamatos terjeszkedésre való hajlam, a hatalom különböző módon való megragadása az amely előre tudja mozdítani a világot. Mégsem lenne ez így, ha mögötte nem lenne jelen azok száma, akik őszinte érdek nélkül képes mások felé fordulni, segítő kezüket kinyújtani irányukba.
Mert mindenki álláspontját meg lehet érteni és ezzel együtt miért nem lehet elfogadni is azokat? Képtelen vagyok arra, ne legyek tekintettel a másik véleményére vagy épp érzéseire, segítő szándékom ott lappang az otthon melegében, amikor pattanásig feszül olykor a helyzet és nem értik meg a másik szándékát. Ott vagyok, hogy ezeket az ellentéteket elsimítsam.
És ott vagyok azok számára is, akik nehéz időszakon mennek át. A kórházban végzek önkéntes munkát, társaságot nyújtok a betegek számára. Szívesen beszélgetek velük, vagy olvasok fel a számukra, sétálok a folyosókon és a kórházhoz tartozó parkban mellettük. Szeretnék segíteni a számukra, hogy könnyebbé váljon nem csak a felépülésük, de az ezt követő életük is. A lányok mellett néhány napra volt erre lehetőségem, de ahogy kezdtek egyre inkább önállóvá válni, annál több napot jelentem meg. Mígnem egy katonával való beszélgetést követően gondolataim közé ékelte be magát egy elképzelés. Körbejártam a lehetőségeimet, kikértem a férjem véleményét, és megszületett a döntés: alapítványt hoztam létre a tartarusi gyermekek számára. Szeretnék segíteni nekik, nem csak az életkörülményeik javításában, hanem hogy a megfelelő oktatásban és egészségügyi ellátásban is részesülhessenek.

Önfeláldozás.
A család az első. A második és a harmadik. A sokadik hely, mindegyik az övék. Mindent megteszek ami a kezemben van ahhoz, hogy boldogságot csalhassak férjem, gyermekeim arcára. Testvérem, sógorom és sógornőm, a unokaöcsék-húgok sorai számlálhatatlanok, akik mellett bármikor ott tudok állni. Akkor is, ha már nem bírom, ha úgy érzem képtelen vagyok még egy lépést megtenni. Még egyszer felkelni az ágyról, felkelni az éjszakai sírásra, vagy csak egy telefonhívásra.
Izmaimból akkor mos ki minden ellenkezést, amint realizálom mi is történik valójában és zokszó nélkül kelek fel és megyek előre. Mert ez az én dolgom a családban, ott lenni amikor erre szükség van. Az pedig nem érdekel, eközben velem mi történik, ugyanis ez nem lehet fontos. A lélek mégsem így működik az életemben mégis van egy valaki, akit érdekel, minden rezdülésében, az én jólétem. Ahol fontosabb vagyok, de nekem meg ő a fontosabb.
Ezt mégis miként tudjuk feloldani? Közelebb engedni úgy a másikat, hogy ne ártsunk vele. A bizalmunk töretlenül a másik kezében van, mindig is ott volt. Az egymás iránt érzett kötelék mégis meggátol abban, engedjek saját érzéseimnek teret engedni, egészen addig a pontig, amikor már képtelen vagyok ezt megakadályozni és mint egy szunnyadó vulkán robban ki belőlem az eddig elfojtott érzések. Maga alá temet a szorongás, az önbecsülés hiánya, a pánik. Elönt egy pillanat alatt, engedem annak az egy embernek, hogy lássa, ott legyen és segítsen a porból felállni.
Amikor pedig sikerül, újra kezdődhet minden előlről. Mert ebben az életben nem én vagyok az elsődleges aki számít, sem a másodlagos, de a sokadlagos sem. A családom képviseli az elsőbbséget.

Szívből.
Minden egyes szívdobbanásom alapja. Amikor lányaimat tartottam a karjaim között tanultam meg, mit is jelent az őszinte, érdek nélküli szerelem. A végtelen vágyálom, melyet kergettem hirtelen helyére billent és megtaláltam azt, ami iránt dobbanhat a szívem, minden áldott nap.
Néztem alvó alakjukat a kiságyban, elszakadni képtelenül tőlük, csodáltam az apró kezeiket, ujjaik miként fonódtak ökölbe. Csodáltam az első lépéseiket, akkor is, amikor ketten, két felé szaladtak a lakásban, amikor az öltöztetés cirkuszi attrakcióvá alakult át – főként ha egyedül voltam – miután megtanult mindkettő kúszni, mászni, járni.
Szerettem őket akkor is, amikor növekedésükben bennem látták az elsőszámú ellenséget, aki nem engedi meg számukra a hőn áhított dolgot. Szeretem őket minden idegszálammal és nem számít azt mennyire cakkozták már ki, vagy mennyire voltak képesek a fejemre nőni, amíg apjuk távol volt.
Nem érzek különbet aziránt, ki életem másik fő elemét teszi ki. Férjem, barátom, társam. Annyi minden, amit képtelen vagyok szavakba foglalni. Elnézem reggelente, ahogy a híreket futja át, vagy épp a kórházból kapott leveleit olvassa, egy bögre kávé felett. Csodálom alakját ahogy lányainkkal tanul, azok elérhessék álmaikat és nyomdokába léphessenek. Némán a fotelben ülve figyelem a fiát miként kapja fel a földről és dobja fel a feje felé. A repülő gyerkőc pedig hangosan kacagva követel magának még többet az élményből.
Barázdáit simítom ki, melyek homlokán képződnek egy gondterhelt nap után, vagy épp egy hír hallatán, melyet nem szívesen kapott volna meg, mégis örül neki, mert elébe tud menni egy nagyobb bajnak. Sötétbe forduló íriszei, mely két dologról is árulkodik. A vágyat, hogy ott legyek mellette, akkor is ha a józan ész azt mondaná, ne tegyem meg. Épp akkor akarok a legjobban mellette állni, az a személy lenni, akire támaszkodhat, ahogy én is megteszem.
A fiam, ki váratlanul csöppent életünkbe. Az igazi harcos, aki elkövetett minden tőle telhetőt, életben maradhasson és azóta boldogsággal lepi el életünket. Szeretem akkor is, ha az éjszaka közepén felkelt, ha áttotyog hozzánk, hogy szomjas, vagy ha csak nem tud aludni. Szeretem attól a pillanattól fogva, hogy első alkalommal meghallottam szívének dobbanását az ultrahangon.

Optimizmus.
Mert az élet szép tud lenni. Előzékeny, kedves, barátságos. Mert nincs olyan, hogy az éremnek csak egy oldala van és magával ragadjon a letargia. Ahogy a mondás is tartja, mindennek megvan a pozitív oldala, neked nincs más dolgod, mint azt megkeresni. S miért is ne törekedhetnék erre az élet minden területén? Miért is ne lehetnék az, aki a jót keresi a rosszban is?
Szeretem az életem. Ami azt illeti úgy gondolom, hogy nagyszerű életem van. Nem szenvedek hiányt semmiben, a gyermekeim okosak, erősek, magabiztosak. Van egy férfi az életemben, ki mindent megad számomra, amire valaha csak vágytam – és még annál többet is. Egy szeretetreméltó rokonságom, ahol mindenki szereti a másikat… a maguk módján. És bár vannak olyanok, akik mindent megtesznek annak érdekében, hogy nyomorúságosan érezzük magunkat, mégis képesek vagyunk felülemelkedni ezen.
A mosoly szüntelenül az ajkamon játszik és hiszek abban a dolgok képesek a jó irányba haladni, ha mi teszünk érte. Ha harcolunk azért, hogy boldogok lehessünk, akkor az akadályok leküzdésre kerülhetnek. Mert mindig van egy más megoldás, egy másik út. Egy sokadik esély az életben. Ezt az egyet éljük csak, elpazarolni senki számára sem kívánom és még csak nem is vágynék erre.


Egyedül vagyok a betegszobában. A vérveszteségtől fehérré váló bőröm szinte beleolvad a környezetbe és ezen mit sem segít az amúgy is világos színű hajam, szürke íriszeimmel.
Az ágy mellett az életfunkciókat megjelenítő készülék halk nesze az egyetlen, mely megtöri a csendet. Mellé helyezett állványról az infúzió lustán csepegteti a gyógyszerkeveréket. Fájdalomcsillapító és egyéb vitaminok. A branülön keresztül kézfejemen át kerül a szervezetembe a koktél. Más esetben viszketne az odaragasztott tű helye, kényszert éreznék rá, hogy megvakarjam a bőrt körülötte.
Most ezt mégsem teszem. Gondolataim teljesen máshol vannak. Legfeljebb testem van jelen, az üres, magányos, steril szobában. A zárt szobában az égve hagyott villany fénye bántóan hat, de ezt sem érzékelem. Szemréseim enyhén húzom össze, kevésbé zavarjon. Kezeim a takaró felszínén pihen, hasam alatt pihentetem meg őket. Fel sem tűnik, hogy ujjaim ezúttal a takaró felszínén matatnak az egyébként sima anyagot egy pontban gyűröm össze. Az ágy támlája kényelmesen nyújtózkodik a magasba, engedve ezzel nekem, hogy ülőhelyzetben legyek.
Tekintetem újra az ajtóra vetem, várom, hogy nyíljon, az mégis makacsul ellenáll minden erőfeszítésemnek. Újra fordul fejem, pillantásom kereszttüzébe ujjaim kerülnek, rezignáltan tekintek magam elé. Tehetetlenségem finoman kúszik bőröm alá, fel sem tűnik miként feszül meg tőle minden porcikám addig a pillanatig, amíg magányos szobám ajtaja fel nem tárul.
Szürke íriszeim kereszttüzébe furcsa érzéki csalódás kerül. Látom a tizenöt évvel ezelőtti fiatal férfit belépni ugyanazon az ajtón arcán mosollyal, amit elrejteni sem kívánna, nem ebben a pillanatban. Szakálla még sehol sincs, homlokán a bőr egyenletesen simul, kék íriszeiben fénnyel pillant rám. Nem rohanó, de nem is lassú léptekkel közelít felém, ahogy mindkét kezében egy-egy gyermeket tart.
A mi gyermekeinket. Két gyönyörű kislányt, kiket ahogy megláttam, könnyeim arcomon folytak végig, ám korán sem a szomorúság, vagy a bánat cseppjei voltak ezek. A földöntúli boldogságé, az érzés, hogy ezáltal lettem teljes, hirtelen hasított elevenembe. A tünékeny emlékkép szertefoszlik, a fiatal férfi arca eltűnik, helyébe beleolvad az oly sok évvel későbbi arc, amit sűrű szakáll takar, homlokát keresztező ráncok barázdákat vájtak az évek során bőrébe. A mélykék tekintet, amiben az aggódás fényei csillannak meg. Levegőt venni sem merek, ujjaim egy ponton szorítják a takarót, amint azonban tudatosul bennem elengedem.
Kényszerítem magam a levegő vételére, átjárja mellkasomat. Mosoly ajkai szegletében nem vibrál, tekintetében az elevenség tüze sem ég, a kor, mely felettünk vonult el ott ül arcának minden vonásában.
- Hogy van? – előzöm meg, mielőtt bármit is mondhatna. Tudni akarom. Tudni akarom, hogy a fiúnk él-e. Túlélte-e. Hangom rekedtes, torkomba öklömnyi gombóc képződik, amíg fel nem világosít. Rettegek attól, amit mondani fog, pedig hallanom kell. Él. Törékeny, de az életjelei stabil állapotot mutatnak. Ennyit hallok ki, de tán ennyit is mondd csupán, íriszeimre szemfedőm csukom, a levegő szaporábban járja mellkasom börtönét. Mit ér egy feleség, amikor a legalapvetőbb feladatát sem képes ellátni? Amikor szerelmük gyümölcsét képtelen kihordani, mely oly gyenge a teste?
A pániknak mégsem adok teret. Nem engedhetem meg magunknak ezt a luxust, itt most nem én számítok – nem számíthatok. Férjemre emelem szürke íriszeim, kezem nyújtom ki felé, szeretném, ha megfogná őket, ha érezhetném bőrének melegét. – Mik lesznek a következő lépéseink? Meddig tartják bent? És engem? Mondott valamit az orvos? – záporoznak a kérdéseim, melyekből több és több születik elmémben, s tán a negyedére sem tud válaszolni, mert még ő sem tudja. Mert nem telt el sok idő, alig egy-két óra, ahogy kitoltak a műtőből, ő pedig azóta a fiúnkra vigyázott.


Nem kéri, nem várja el én mégis minden egyes alkalommal megteszem, minden nap, amikor csak itthon van. Megvárom, akkor is ha egy-egy műtétje miatt tovább maradt bent, ha műszakja késő éjszakáig elszólítja otthonról. Nem egyszer fordult már elő, szatén köntösömbe csavarva ért az álom nappalink kanapéján, amikor hazajött, mit sem számított. Sosem számított.
Az annál inkább, fogadhassam hazajövetelét.
Nem számít az idő, nem számít mikor hallom meg az ajtó nyitásának jellegzetes hangjá, felülök a kanapéról, a zongora elől, vagy épp a konyhapult elé húzott bárszékről. Könnyed, táncos léptekkel közelítem meg, sugárzó mosollyal az ajkamon.
- Üdv itthon – köszöntöm, minden egyes áldott alkalommal, tekintetében látom, nem kellett volna, hogy megvárjam, de ugyancsak látom azt is, hogy jól esik számára a törődés ilyen fokú kinyilatkoztatása. És ez, ez az apró fény az egyre mélyülő kék íriszeiben az, ami miatt mégis megteszem. Hozzá simulva ejtek puha csókot ajkára, vonom magam után otthonunk melegébe.
Hol a vacsorát tálalom neki is – többféle megközelítésben is – hol a szőnyegen épp játszó Dalton rohan oda hozzá, vagy a lányok lepik el ezt követően ezernyi kérdéssel, pedig igazán még haza sem ért. Attól függ, mely időszakban érkezik, itt mindig várják.
Talán nem tápláltunk egymás iránt mindig elsöprő érzelmeket, de az egység a házasságunkban mindig jelen volt. A törődés, az egymás iránt érzett mérhetetlen tisztelet, féltés. Aggódás, a másik iránt. Szerencsések között vagyok és ezt nem akarom elfelejteni.

Ezúton köszöntünk a fórumon, immáron nyugodtan foglald el a helyed Thilia világában. A lapoddal kapcsolatban mindent rendben találtunk, kérünk, hogy először foglalj avatart és intézd el az egyéb, játékba kezdéshez szükséges adminisztrációt.